A nevem Scarlet Montoya, ez az én történetem.
Nem nevezném vidámnak, se megnyugtatónak. Olyan „Miért éppen
velem történt” stílusú.
Anyukám három éve autóbalesetben meghalt. Valami iskolai
program volt, ami elhúzódott. Futnom kellett a buszmegállóba, de lekéstem az
utolsó buszt is. Anyát hívtam fel, hogy jöjjön el értem, mert tudtam, hogy
otthon van. Az egyik kereszteződésben oldalról nekimentek. Apa hívott a
kórházból. A műtő előtt vártunk az orvosra, aki azonban rossz hírekkel jött.
Azóta megváltozott az életem, velem együtt. Magamat okoltam
anya haláláért. Nem voltam beszélgetős kedvemben, arcomról eltűnt a mindenkori
mosoly. Addig sem volt túl sok barátom, de az általános iskola utolsó évében
őket is elvesztettem. Csak egy barátnőm maradt. Shirley Fry. Egy másik városban
lakott, negyedórányira tőlünk, Prattville-ben. Néhány éve ismertem meg, egy
magazinban lévő hirdetésben találtam rá az e-mail címére. Jó ötletnek tartottam
megismerkedni valakivel, aki nem ítél el elsőre. Bevált az ötletem. A
legeslegjobb barátnőm lett, és miután kiderült, nem lakunk túl messze
egymástól, beiktattunk néhány találkát is; mozi, strand, hasonlók. Ő nem
hagyott cserben, át tudta érezni a fájdalmam. Kiskorában elvesztette az apukáját
egy betegség miatt. Tudta, hogy nem kell erőltetnie, majd beszélek róla, ha
elég erősnek érzem magam. Egy hónapig a magam árnyéka voltam, senkivel sem
beszélgettem. De amikor felhívtam telefonon, nem csapta le egyből. Türelmes
volt, amit nagyon díjaztam. Amikor a gimnáziumba mentem, nem volt kedvem
barátkozni, elvoltam a saját, kicsi, szürkés világomban. Tanultam, olvastam,
zenéltem. Anya tanított gitározni a saját gitárján, most már én játszom rajta.
Apukám, Lyman Montoya autószerelő. A cég Montgomery-i
műhelyében műhelyvezető, ennek köszönhetően egy kicsivel több fizetést kap, de
még így sem engedhetjük meg magunknak a luxust. Millbrookban, Alabama államban
van egy kisebb méretű családi házunk. Nekem szerencsére saját szobám van, de az
öcsém és a húgom közös szobán osztozik. Marcus tíz éves, Courtney hét. A
nagyszüleinknél voltak a balesetkor, a húgom szerencsére nem nagyon emlékszik.
Tizennégy évesen nekem kellett átvennem a háztartást. Mostam,
főztem, takarítottam. Többnyire. Mellette vigyáztam a húgomra és iskolába
vittem az öcsémet. Apa estig dolgozik, hogy el tudjon tartani minket.
Szerencsére nem zuhant teljesen össze, tudta, hogy most csak rá számíthatunk,
ki kell tartania. Apa szülei már nem élnek, de anya szülei tőlünk gyalog tíz
percre laknak, és sokat segítenek. Én iskola után egy kávézóban dolgozom,
ilyenkor a testvéreim náluk vannak. Este 7-ig tart a munka, utána beugrom a
nagyiékhoz. Mire hazaérünk, apa is otthon szokott lenni. Amíg elrendezi a
testvéreimet, én tanulok. Nincs sok szabadidőm, de nem is nagyon bánom,
úgysincs kivel töltenem. Shirleynek is vannak kötelességei, hétköznap nem
nagyon tudnánk találkozni.
A Stanhope Elmore középiskolába járok, Millbrookban. Idén már
harmadik éve. Az osztálytársaimmal csak akkor beszélek, ha nagyon muszáj, már
nem zavarja őket. Nem járok senkivel, még soha nem volt fiúm. Mondjuk, ha így folytatom,
magányosan fogok meghalni, de nem nagyon érdekel.
Egész eddig egyhangú volt az életem, de most megváltozott. És
nem tehettem ellene semmit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése