1. rész

November végén járunk, az idő már közel sem olyan kellemesen meleg, mint két-három hónappal korábban. Az ébresztő óra fülsértő ricsajára ébredtem. Kikapcsoltam és nyújtóztam egyet. Felültem az ágyamban és az éjjeli asztalon lévő órára pillantottam. Hajnali negyed hét. Belebújtam a papucsomba és kicsoszogtam a konyhába, ahol apával találkoztam. Az asztalnál ült, kávét ivott és újságot olvasott. Egy pillanatig elidőzött a tekintetem nyúzott, borostás arcán, határozott arcvonásain. Felpillantott, majd széles mosolyra húzta száját, amikor felismert. Zöldes-barna szeme a fáradtság ellenére mosolygott. A testvéreimnek is ilyen színű a szeme. Én anya sötétbarna szemszínét örököltem.

- Szia kislány – szólított meg kedvesen. Bár már nem vagyok olyan kicsi, előszeretettel szólított így.

- Jó reggelt. Van még kávé? – léptem a konyhapulthoz, hogy levegyek egy bögrét.

- Persze, hagytam neked. Még meleg.

- Köszi.

Töltöttem magamnak és leültem mellé. Nem volt időm sokat lazsálni, de úgy ítéltem meg, megérdemlek pár percet, amíg erőt gyűjthetek a mai, hosszú naphoz. Kiürítettem a kék bögre tartalmát, és nekiálltam az öcsémék tízóraijához. A húgom idén kezdte az iskolát, neki is jár a szalámis szendvics, amit eddig az öcsémnek készítettem reggelente. Szerencsére hamar végeztem velük, fóliába csomagoltam őket és a fürdőbe mentem készülődni.

Arcot és fogat mostam, majd kikeféltem a hajam. Nem akartam vele sokat bajlódni, egyszerűen összefogtam a fejem búbján. A szobámban vastag zoknit és hosszú nadrágot húztam, utána előkerestem a vajszínű garbómat és a barna kötött kardigánom. Egyszerű, nem túl hivalkodó.

Lassan benyitottam a szomszéd szobába. Csupán halk szuszogás hallatszódott, belerúgtam egy földön heverő plüssbe, ahogy az ablakhoz léptem. Elhúztam a sötétítő függönyt, így a kora reggeli halvány fény eláraszthatta az egész szobát. Marcus a hasán feküdve, bal lábát kilógatva a sötétzöld takaró alól aludt, Courtney pedig a kedvenc plüssmackóját szorongatva feküdt. A fény miatt Marc morgott egyet és elfordította a fejét.

- Jó reggelt, hétalvók! – ébresztgettem őket nem túl hangosan. Court kinyitotta a bal szemét és mosolygott.

- Jó reggelt – mondta álmos hangon. Kinyújtotta az egyik kezét, hogy a nyakamba kapaszkodhasson. Átkaroltam, ő a derekam köré fonta a lábát, a maciját pedig még mindig szorosan fogta. Átültem vele Marcus ágyára.

- Gyerünk, kelj fel!

- Muszáj? – ásított.

- Igen. Na, hajrá! Nem szeretnék elkésni – ráztam meg egy kicsit a vállát, majd felálltam Courtney-vel és kivittem a fürdőbe. Amíg megmosta a fogát, kifésültem szőkés-barna haját, és két oldalt befontam – Gyere, kis hercegnő, felvesszük a báli ruhát – tereltem vissza a szobába. Az öcsém még mindig az ágyban feküdt, úgyhogy lerántottam róla a takarót.

- Héé! Add vissza!

- Eddig szép szóval mondtam, te akartad, hogy más módszereket alkalmazzak! Gyerünk! – tapsoltam kettőt. Nagy nehezen feltápászkodott és kiment a szobából. Segítettem felöltözni Courtnek, majd beágyaztam. Marc is visszajött, és öt perc múlva már indulhattunk is.

Courtney lila sapkában, a kezemet fogva jött mellettem a járdán, Marcus pedig előttünk rugdosta a tobozokat és kavicsokat. Az általános iskola kapujában adtam nekik egy-egy puszit és elköszöntem tőlük. A húgom belekapaszkodott a bátyjába és együtt elindultak, én pedig tovább mentem a Stanhope Elmore felé. 

Az órák szokásukhoz híven unalmasan teltek, a percek lassan múltak. Negyedik óra után úgy éreztem, kell valami felfrissülés, ezért vettem egy kávét az egyik automatánál. A szekrényem felé tartva sms-t kaptam apától. Amíg olvastam, próbáltam kerülgetni az embereket, de pechemre nem vettem észre, hogy valaki hirtelen elém lépett. A telefonom a földre esett, a kávé tartalma pedig az előttem lévő lány kasmír pulóverére löttyent.

- Te jó ég! Figyelj már, hová lépsz! Most nézd meg mit csináltál?! Ez a pulcsi egy vagyonba került!! – fakadt ki. Egyből felismertem a hangot. Megan Hartley, a végzet asszonya. Komolyan. Hosszú, szőke haját barna melírok ékesítik, tökéletes alakja van; hosszú lába, karcsú dereka, finom arca. Egyedül kék, villogó szeme, és magas frekvenciájú, ellentmondást nem tűrő hangja teszi kiállhatatlan nőszeméllyé.

- Öö… Bocsánat… Véletlen volt – tettem egy lépést hátra, és behúztam a nyakam.

- Aha, persze. Tuti direkt csináltad – ráncolta a szemöldökét, alóla mérges tekintettel méregetett. Mögötte legjobb barátnője, Sydney Maynor mellkasán összekulcsolt kézzel, gonoszan vigyorgott.

- Ugyan, Meg. Hagyd békén. Baleset volt – szólalt meg egy mély hang a tömegből. Időközben a folyosón megállt az élet, botrány szagot szimatoltak a diákok, felkeltette a kíváncsiságukat Megan kirohanása.

A hang gazdája Clayton Joyner, az igazi nagymenő. A football csapat kapitánya, baseballozik, motorozik, dobol, ja és végzős. A lányok álma. Mindenki arra vár, hogy majd elhívja a szalagavatóra. Sötétbarna, szinte már fekete haja kuszán állt, egyszerű fekete pólót és sötét pulóvert viselt, lábán fekete bakancs. Táskája féloldalasan a vállán, sötét szeme fölött kissé összehúzta szemöldökét, úgy nézett minket. A tömeg a fejét kapkodta ő és mi köztünk. Mindenki Megan reakcióját várta, én pedig zavartan sütöttem le a szemem.

- Ilyen bárkivel megesik – szólalt meg újra Clayton.

- Chh, ha te mondod – vetett rám megvető pillantást – A pulóverem akkor is tönkrement.

- Nyugi, kifizetem – mondtam védekezőn, közben azon pörgött az agyam, mennyire lehet drága egy ilyen pulcsi, mennyi veszteséget jelent ez nekem.

- Én is úgy gondoltam – emelte meg az állát, majd Sydney társaságában sértődötten elvonult. A tömeg megnyílt neki, mindenki folytatta a saját dolgát. Lehajoltam a telefonomért. Ahogy felegyenesedtem, Claytonnal találtam szembe magam. Több mint egy fejjel magasabb nálam, így fel kellett emelnem a fejem, hogy láthassam az arcát, és ne a mellkasát kelljen bámulnom.

- Ne is törődj vele. Holnapra elfelejti – szólt, közben engem vizslatott. Ekkor megszólalt a csengő.

- Köszi – mondtam zavartan – Bocsi, de most mennem kell.

Kikerültem, majd elsiettem a következő órámra. Nem néztem hátra, de tudtam, hogy engem figyel. Ahogy beértem az irodalomterembe, levágtam magam az egyszemélyes padba, amiben én szoktam ülni, és a lehető legmélyebbre csúsztam. El akartam süllyedni a föld alá szégyenemben. Majdnem az egész suli látta, ahogy az iskola legmenőbb csajának a ruhájára borítom a kávémat. Ebből szaftos pletyka lesz, mintha nem lenne még elég belőle.

Ekkor eszembe jutott apa sms-e. Nem tudtam rendesen elolvasni, ezért elővettem a zsebemből és újra megnyitottam az üzenetet. Túlóráznia kell, csak későn ér haza. Szuper. Tehát nekem kell vacsorát is csinálnom. Hacsak… következő szünetben fel nem hívom a nagyiékat, nem lenne-e gond, ha Marcusék náluk ennének. Biztos nem.

Sajnos nem volt ezen több időm gondolkodni, belépett az irodalomtanárnő, Mrs. Feeley. Kedves nő, szeretem az óráit is. Talán ő volt a leg megértőbb velem, miután apa elmagyarázta, miért vagyok olyan kedvetlen és inaktív az órákon. Most is gyorsan rám mosolygott, amikor körbetekintett az osztályon.

Órák után gyorsan összepakoltam és kisiettem a suliból. A lépcső alján megpillantottam Claytont, ahogy a haverjaival beszélget. Legszívesebben feltűnés nélkül elmentem volna mellette, de utánam szólt.

- Hé! Hová ilyen sietősen? – otthagyta a barátait és három lépéssel mellettem termett.

- Bocsi, nincs időm csevegni, dolgozni megyek – rántottam egyet a táskám pántján, mivel újra és újra le akart csúszni a vállamról.

- Dolgozni? – húzta fel a szemöldökét csodálkozva – Elvigyelek? – kérdezte, mire nekem szökött a magasba a szemöldököm. Clayton Joyner felajánl nekem egy fuvart? Mi a fene?!

- Hát ömm… Köszi, de gyalog szoktam menni – próbáltam elhárítani a helyzet kínálta lehetőséget.

- Ugyan már! Hideg van, biztos nincs kedved annyit gyalogolni. – mosolygott. Sajnos, be kellett valljam magamnak, tényleg hidegebbre fordult az idő, és nem vágytam a negyed órás sétára.

- Hát jó. Köszi – egyeztem bele halkan, majd miután intett a továbbra is beszélgető fiúknak, követtem a parkolóban álló motorjához. Felült rá, és nekem nyújtotta a fekete bukósisakot.

- Bevallom, még soha nem ültem motoron, és ilyet se viseltem még – forgattam a kezemben, ő pedig felnevetett.

- Gyere ide – tette a fejemre a sisakot, majd az állam alatt becsatolta a vékony szíjat. A szükségesnél egy kicsit tovább nézett a szemembe, majd intett, hogy szálljak fel mögé. Átlendítettem a lábamat, majd vonakodva közelebb csúsztam hozzá és átkaroltam a kezemmel a mellkasát.

- Kapaszkodj – indította be a motort, és kifordult a parkolóból. A suliból kiérkező diákok csodálkozva mutogattak az irányunkba és egymás között sugdolóztak. Legalábbis én a motor miatt nem hallottam, mit mondanak egymásnak. Külön örültem annak is, hogy a bukósisak miatt nem látszott az arcom, bár a ruhám alapján néhányan biztos felismertek. Te jó ég, mi lesz itt holnap!

Clay az utakon lévő néhány autót előzgetve vezetett, talán a kelleténél egy kicsit gyorsabban. Egy kicsit jobban szorítottam, amikor a kávézó utcájába fordultunk. Lassított, majd megállt a piros feliratos kávéház előtt. Elvettem a karomat és átlendítettem az ülés felett a lábamat. Ügyetlenül szétkapcsoltam a szíjat és lehúztam a fejemről a sisakot, majd a kezébe nyomtam.

- Köszi a fuvart. Meg a sulis dolgot is… tudod, Meggel – sütöttem le zavartan a szemem.

- Ugyan, nem szabad a lelkedre venni, amit mond. Amúgy meg nem tesz semmit – vetett egy pillantást az üvegajtós kis épületre, majd újra felém fordult – Minden nap dolgozol?

- Kedden és hétvégén nem.

- És mióta csinálod ezt?

- Nagyjából egy éve. De miért érdekel ennyire?

- Csak kíváncsi vagyok. Semmit nem tudok rólad – vonta meg a vállát. Hirtelen kínosan éreztem magam, és mielőbb el akartam tűnni a védelmet nyújtó üvegajtó mögött.

- Hát ömm… még egyszer köszi, de mennem kell – intettem idétlenül, majd megkerültem a motort és a lehető leggyorsabban átmentem az úton, fel az ajtó előtti néhány lépcsőfokon, és benyitottam. Halk csilingelés jelezte, hogy megérkeztem. Az ajtóval szemben lévő faborítású pult mögött a 23 éves Dominic-ot pillantottam meg. Az ő családjuké a kávéház, mindig jó volt a kapcsolatuk a szüleimmel. Mikor hozzájuk fordultam munkaügyben, szívesen segítettek. Dominic mindig itt tölti a szabadidejét, ezzel segít a vállalkozásban. Kedves srác, mindig mosolyog, de munka ügyben elég szigorú tud lenni. Ennek ellenére jó kapcsolatot ápolok vele, ami természetesen csak baráti, illetve üzleti értelmű.

- Szia Letty! – üdvözölt barátságosan – Ma egy kicsit korábban ideértél.

- Szia Dom! Igen, volt fuvarom – intettem az ajtó felé. Clayton még mindig az út túloldalán állt, most felvette a sisakját és elhajtott a motorral.

- A Joyner srác hozott el? Érdekes – törölgette a pultot egy nedves ruhával – Szerintem vigyázz vele. Nem árt odafigyelni rá. De most igyekezz, öltözz át, a munka nem vár meg.

- Persze, máris megyek – igazítottam meg a táskám, majd a pult mellett elhaladva a kávézó hátuljában lévő öltözőbe mentem, hogy az iskolai ruhámat egy fekete szoknyára és bordó blúzra cseréljem. A hideg miatt hoztam magammal egy harisnyát is, amit felvettem a szoknya alá. Belebújtam a fekete balerinacipőbe és felkötöttem a kis, fehér kötényemet. Készen álltam a munkára.