3. rész

Tegnap este segítettem apának elpakolni a vacsi után. Nem tett megjegyzést Clayre, így én se a „fiúfogadó technikájára”. Utána a szobámba mentem tanulni. Csak később jöttem rá, hogy még meg kell írnom egy biológia házidolgozatot, amivel sehogy sem haladok. Gondoltam, majd benézek az iskola könyvtárába, hátha találok valamit, ami segíthet.

Így is tettem. Ebédszünetben a könyvekkel teli terem felé vettem az irányt. Bementem, megkérdeztem a könyvtáros nőt, merre találhatok valami felhasználhatót a témámmal kapcsolatban. Szó nélkül a terem hátsó vége felé mutatott, én pedig egy bólintással arrafelé vettem az irányt. A polcokra kifüggesztett kis táblákat figyeltem, míg meg nem találtam a biológiát a kémia mellett.

Amikor befordultam, egy magas, pulóveres alakot pillantottam meg, amint nekem félig háttal egy vékony könyvet olvas. Gyorsan visszaugrottam, háttal a polc oldalának, így a két sor között álltam.

Te jó ég! Ez Clayton! Tuti, hogy Clayton! Vajon észrevett? Az is lehet, hogy csak képzelődtem. Meg fogok őrülni! Előbb utóbb tuti megőrülök.

Óvatosan kinéztem rejtekhelyem mögül, és legnagyobb döbbenetemre senkit nem láttam. Hirtelen valaki megragadta a bal karomat és a másik sor falához szorított. Sikítani akartam ijedtemben, de a számra tapasztotta a kezét. Felpillantottam, és tőlem húsz centire megláttam Clayton sötétbarna szemét és széles mosolyát. Azt a mosolyt, amitől az iskola összes diáklánya elolvad. Azt, amelyik bennem is felkavart valamit.

- A könyvtárban nem szabad hangoskodni – vette el a kezét.

- De ráijeszteni sem szabad az emberre – mondtam suttogva, szemrehányó hangsúllyal.

- Kémkedtél utánam? – vigyorgott.

- Dehogyis! – néztem rá mérgesen.

- Pedig pont úgy tűnt – elengedte a karomat és a fejem mellé támasztotta a kezét.

- Hát akkor nem jól láttad – feleltem durcásan, még mindig suttogva. A fejemet kissé oldalra fordítottam, és láttam, ahogy egy szemüveges lány minket figyel a mellettünk lévő sorból. Amikor észrevette, hogy megláttam, gyorsan odébbállt. Egy újabb pletyka kezdete, vagy az előző folytatása. Igazából teljesen mindegy…

- Megtennéd, hogy arrébb állsz? – kérdeztem, újra rá emelve a tekintetem.

- Zavarlak? – mosolya most már kissé gúnyos volt, de látszott, hogy élvezi a helyzetet. Én pedig eltökéltem magamban, hogy akkor sem fogok zavarba jönni. Főleg nem itt, ilyen helyzetben, amikor csak pár centire áll tőlem. Jajj nekem…

- Tulajdonképpen csak az zavar, hogy mindjárt vége az ebédszünetnek, és még nem volt alkalmam anyagot keresni a házidogámhoz, mert nem is tudom kicsoda megakadályozta.

- Milyen házidoga? – kérdezte, egy lépést hátrálva. Na, végre, gondoltam magamban.

- Biológia – indultam a könyvespolc túloldalára. A címek között kerestem valami használhatót.

- Szívós tárgy. Kell segítség? – dőlt háttal a polcnak, nem messze tőlem.

- Köszi, de boldogulok – hazudtam.

- Biztos? – kérdezte, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat. Sóhajtottam.

- Na, jó, valójában sehol sem tartok és még azt se tudom, hogyan álljak neki. Most boldog vagy?

- Ha akarod, én tudok segíteni. Imádom a tizenegyedikes biológiát – mosolygott pimaszul – A szaporodás volt a kedvencem.

- Hát, le kell, hogy lombozzalak, ott még nem tartunk – kulcsoltam össze a kezem a mellkasom előtt – Az érzékszervek biztos nem olyan izgalmasak számodra.

- Megoldjuk – bólintott – Órák után gyere ugyan ide, és segítek a házidolgozatban – mondta, majd ellökte magát a polctól és elment. Én meg csak értetlenül álltam, és néztem utána.

Igazából magam sem tudom, miért mentem vissza a könyvtárba az utolsó óra után. Mindenesetre most már a táskámmal és a kabátommal együtt lépkedtem az asztalok között. A legtávolabbi asztal melletti székre pakoltam le, ahová már a könyvtárosnő tekintete sem jutott el. Claytont sehol sem láttam. Talán el sem jön, csak bolondított, sóhajtottam.

A szemüveges lány nem pazarolta az idejét, egyből elkotyogta, hogy mit látott. Vagyis igazából, hogy mit nem. A célt végülis elérte vele.

Amikor matek után a mosdó felé mentem, a rövid folyosón összefutottam Meggel és Sydney-vel. Megvetően néztek rám, majd amikor látszólag magabiztosan elhaladtam mellettük, Megan visszafordult.

- Komolyan azt hiszed, van bármi esélyed is nála? – kérdezte maró gúnnyal.

- Elnézést – fordultam meg kérdő tekintettel -, micsoda?

- Claytonnál. Ugye nem vetted be, hogy érdekled? Hallottam a könyvtáros sztorit. Szerintem vigyáznod kellene magadra, mielőtt összetörik a kis szíved – nézegette a körmét, majd gúnyos pillantást vetett rám. Egy pillanatig köpni-nyelni nem tudtam, de aztán megpróbáltam összeszedni magam.

- Először is, semmi közöd ahhoz, hogy én kivel, mit és hol csinálok. Ez egyelőre még az én magánügyem – tettem csípőre a kezem. Atya ég! Mióta lettem elég bátor szembeszállni a végzet asszonyával? – Másodszor pedig, egyáltalán nem az történt a könyvtárban, amire te gondolsz.

- Aha, gondolom. Hátsó részleg, biológia-kémia polc? Nekem valahogy ez nagyon is ismerős, igaz, Sydney – fordult barátnője felé, aki csak bután bólogatott.

- De még mennyire, én is tisztán emlékszem.

- Mire is emlékszik? – kérdeztem, a szemöldököm összeszaladt. Rosszat sejtettem.

- Clayton, könyvtár, biológia. Erőltesd meg az agyadat – vigyorgott gonoszul – Az a mi helyünk!

Hirtelen összeállt a kép, de nem akartam ezen törni a fejem.

- Menj a francba – szóltam halkan, majd sarkon fordultam és bementem a mosdóba. Bezárkóztam az egyik fülkébe, és a falnak dőltem. Addig csúsztam lefele, amíg a földre nem ültem.

Hirtelen fátyolos lett a tekintetem. Gyengének éreztem magam, amiért Megan össze tudott törni, habár csak egy kicsit is. Egyáltalán mit is képzeltem? Magam sem tudom, mit gondolok Clay-ről, de most végleg elvesztem. Már az elején sem kellett volna hagynom magam. Mégis beterelt a csapdájába. Ó, én fafejű!

Most, hogy fölelevenítettem ezt a kis párbeszédet, végképp összezavarodtam. Egyáltalán, mit keresek én most itt? Haza kellett volna mennem, és arccal a párnára borulva sírnom estig. Ezt szokták csinálni a lányok, nem? Hát, én mégis voltam olyan bolond, hogy idejöttem.

Elléptem az asztaltól és a hátsó sorok felé tartottam. Clayton, könyvtár, biológia. Visszhangzott a fejemben. Nyeltem egyet. Az a mi helyünk!

A biológia-kémia sorhoz érve félénken bekukucskáltam. Nem tudom, mitől tartottam jobban. Hogy ott lesz, vagy hogy nem. Mindenesetre ott volt. A földön ült, háttal a polcnak dőlve, egy barna borítójú, régebbi könyvet olvasva. Tétováztam, végül előléptem biztonságos rejtekemből. Szinte egyből észrevett, elmosolyodott.

- Már azt hittem, soha nem érsz ide.

- Igazából, már én is – ültem le mellé. Felhúztam a lábam és a karommal átöleltem.

- Valami baj van? – csukta össze a könyvet és felém fordult.

- Semmi különös – csóváltam a fejem – Csak hallottam valamit.

- Azt hittem, te nem figyelsz oda a pletykákra, mert nincs valóságalapjuk.

- Ez nem pletyka volt. Hanem Megan – pillantottam rá. Arca egyből elkomorult. Egy sötét tincs a szemébe lógott.

- Na, halljuk – sóhajtott – Mit mondott?

- Clayton, könyvtár, biológia – idéztem – Az a mi helyünk.

Egy pillanat alatt összerakta az értelmét, látszott a szemén. Utána kínjában felnevetett.

- Ugye nem hitted el? – mosolygott barátságosan.

- Nem tudom, mit higgyek veled kapcsolatban – sütöttem le a szemem.

- Mondjuk azt, amit tőlem hallasz. Kezdetnek megteszi – bólintott – Na de most gyere, meg kell írnunk egy házidolgozatot – állt fel, és kinyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Lehunytam a szemem, majd, mivel úgy döntöttem, hiszek neki, megfogtam a kezét és felhúztam magam.

Kezdetben bizonytalanul viselkedtem Claytonnal szemben. Bármennyire is próbáltam, nem tudtam teljesen kiverni a fejemből, amit Megan mondott a folyosón. Hiszen köztudott volt, hogy azóta akarja becserkészni a fiút, amióta ismeri. Clay pedig nem dobta el a lányok által kínált lehetőségeket. Talán ezért is gondoltam úgy, hogy én is csak egy préda vagyok, egy újabb trófea, amit elkönyvelhet magának.

Ennek ellenére, ahogy telt az idő, kezdtem feloldódni mellette, és sikerült valamennyire a háttérbe szorítanom a gátlásaimat.

Vagy fél tucat nyitott könyvvel ültünk az egyik iskolai számítógép mellett, és minden oldalt, bekezdést vagy képet beszkenneltünk, amit fontosnak tartottunk. Néha összeért a térdünk, ilyenkor hirtelen összébb húztam magam zavaromban. Máskor átkarolta a székemet miközben valamiről magyarázott, ilyenkor pedig hirtelen meleget éreztem. Amikor azonban „véletlenül” a combomon pihentette a kézfejét, elszakadt a cérna.

- Na, jó! Kérlek szépen, ezt most hagyd abba! – fakadtam ki.

- Micsodát? – mosolygott, közben rám se nézett, csak tovább olvasta a másik kezében tartott könyvet.

- Hát, hogy… ööö… taperolsz – feleltem, és éreztem, ahogy az arcomba szökik a vér. Most már felém fordult, sőt, közelebb is hajolt.

- Nem tetszik?

- Kínosan érzem magam – feszengtem a közelségétől. Letette a könyvet, és ismét a székem támlájára fektette izmos karját.

- Ugyan miért? Nincs itt senki, csak mi ketten.

- Igazából pont ezért – kulcsoltam össze a karomat a mellkasom előtt. Mintha figyelmen kívül hagyta volna, amit mondtam, még közelebb csúszott. Felemelte a kezét a combomról, és gyengéden megsimította az arcomat. Érintésétől feléledt a gyomromban az ismerős bizsergő érzés.

- Esküszöm, megőrjítesz – suttogta. Képtelen voltam elszakítani róla a tekintetem, szinte mozdulatlanná váltam. A fülem mögé simított egy tincset, és vágyakozóan elmosolyodott. Ujjával végigsimított a számon és lassan közelebb hajolt…

Aztán hirtelen feleszméltem.

- Hagyd abba! – ugrottam fel, és arcomat a kezembe temettem. Egy pillanatig csodálkozott, majd lehajtotta a fejét és elmormogott egy káromkodást.

- Bocs – állt fel.

- Szerintem jobb lesz, ha most haza megyek – sóhajtottam.

- Elviszlek.

- Köszi, de ez most nem jó ötlet. Inkább gyalogolok…

- Biztos? Már sötétedik – erősködött.

- Teljesen. Köszi a segítséget, de most szükségem van egy jó kis sétára – kapkodva dobáltam a cuccomat a táskámba. Kihúztam a pendrive-ot a számítógépből, mivel erre mentettük az összegyűjtött anyagot.

- Figyelj – túrt bele a hajába -, beszéljük meg, kérlek.

- Nem tartom jó ötletnek – csóváltam a fejem. Valójában nem is értettem, mit csinálok – Majd máskor. Most… most mennem kell… Szia.

A lehető leggyorsabban el akartam tűnni innen. Fogalmam sem volt, mi történt az előbb. Teljesen kicsúszott a kezemből az irányítás. Nem is. Hagytam magam. Hagytam, hogy behálózzon. És majdnem teljesen elvesztem. Az is lehet, hogy már késő.

Hangosan kopogott a cipőm a már kihalt folyosón. Kissé megkönnyebbültem, amikor végre kinyitottam a súlyos ajtót, és kiléptem a hűvös esti levegőre. Mélyen beszívtam, amitől kissé lenyugodtam. Sietős léptekkel indultam el a kihalt utcán, nem néztem vissza.