5. rész

Amikor végre kijutottam a fizikateremből, kissé csodálkozva méregettem a folyosó túloldalán békésen, mosolyogva beszélgető Mellisát és Claytont. Látszólag jól el voltak, Lisa épp nevetett valamin, amit a fiú mondott.

- Nem mondod, komolyan? – kapta a szája elé karkötőkkel díszített kezét barátnőm, amikor melléjük értem.

- Lemaradtam valamiről? – kapkodtam közöttük a fejem.

- Clay épp elmesélte, milyen harcias voltál óra előtt – karolt át, és amolyan „Büszke vagyok rád!” stílusban magához szorított – Bárcsak ott lettem volna!

- Nem is voltam harcias – húztam össze a szemöldököm.

- Hát, nem mindenki mer visszaszólni a végzet asszonyának – vigyorgott Clay.

- Te is így hívod? – kérdeztem mosolyogva.

- Mint ahogy Sydney kivételével mindenki – bólintott.

- Jaj, majdnem elfelejtettem! – csapott a homlokára Mellisa, majd hozzám fordult – Tudom, hogy még csak ma ismerkedtünk össze, de az unokatesóm meghívott egy házibuliba, és nagyon örülnék, ha eljönnél velem.

- Hát ömm… - csodálkoztam. Talán ez az első eset, hogy valaki elhívott valahová, úgyhogy nem tudtam, mivel is kéne reagálnom.

- Na, légy szíves! Legalább lenne velem egy ismerős – könyörgött.

- De hisz’ nem azt mondtad, hogy ott lesz az unokatesód?

- Ő 21 éves, a barátai is vele egyidősek, mit csináljak én velük? – görbült le a szája.

- Hát, nem tudom. Akár el is mehetek – vontam meg a vállam.

- Juj, de jó! Köszi – ölelt meg úgy, hogy majdnem megfojtott.

- Jó, oké, elhiszem, hogy örülsz, de ez már egy kicsit szoros – paskoltam meg a hátát, hátha elenged.

- Ó, bocsi – lépett hátra, és a még mindig a falnak támaszkodó, és mosolyogva figyelő Claytonhoz fordult – Ha akarsz, te is jöhetsz. Azt mondták, azt hívok magammal, akit csak akarok.

- Köszi. Amúgy hol lesz? – kérdezte.

- Montgomery kertvárosában.

- Rendben, ott leszek – bólintott, majd rám kacsintott, amit hirtelen nem tudtam hová tenni.

***

Szombaton negyed ötkor Mellisáék házában készülődtünk. Apától a vártnál könnyebben el tudtam kéretőzni, szinte semmi ellenvetése nem volt az ellen, hogy végre kimozduljak egy kicsit, annak meg külön örült, hogy találtam magamnak egy barátnőt.

Lisa szülei egyből kedvesen fogadtak. Mindkettőjüknek ugyanolyan vidám arca van, mint a lányuknak. Találkoztam az idősebb lánnyal is, akit Devorának hívnak és 19 éves. Az ő haja is ugyanolyan világosbarna színű, mint Lisának, de az ő frizurája sokkal modernebb: Egyik oldalon csak pár centisre van nyírva, míg a másik oldalon majdnem a válláig ér. Meg kell hagyni, nagyon jól áll neki.

Mellisa szobájában készülődtünk. Elővettem a táskámból a ma estére szánt ruhámat, egy farmerszoknyát és egy világos blúzt.

- Ugye nem mondod komolyan, hogy abban szándékozol jönni? – meredt a kezemben tartott darabokra Mellisa.

- Hát, öö… ami azt illeti, de – vontam meg a vállam – Nem igazán tudom, mit kell egy ilyen házibulira felvenni.

- Ilyet semmiképpen – lépett hozzám, és kikapta a kezemből a ruhákat, majd az ágy mögé dobta.

- Hé! – háborodtam fel, de már nem figyelt rám, a ruhásszekrénye mélyén kutatott.

- Nem, ez nem jó… ez sem… ez sem… - motyogta, majd felegyenesedett és csípőre tette a kezét. Pár pillanat múlva sarkon fordult – Megvan! Dev! Hol van az a ruha, amit Mike bácsikánktól kaptál a szülinapodra? – sietett át a nővére szobájába.

Még szinte fel sem fogtam az imént történteket, máris visszajött, kezében egy pezsgőszínű ruhával, amit rögtön a kezembe nyomott.

- Ez jó lesz – mosolygott – Devnek nagyjából azok a méretei, mint neked. Rajta, bújj bele! – utasított.

- Nem, ezt nem lehet – tiltakoztam – Nem vehetem fel a nővéred ruháját!

- Ugyan, ő úgysem hordja, te pedig csodálatos leszel benne.

Igaza volt, a pántnélküli, combközépig érő ruha tökéletesen passzolt rám. Mell alatt egy fekete szaténszalag díszítette, ami hátul masniban végződött. A ruha alsó része kissé buggyos volt, aminek köszönhetően meglepően kényelmes volt a viselése, nem kell aggódnom amiatt, hogy esetleg felcsúszik. Mindig azt hittem, az ilyen ruhákkal csak a baj van. A filmekben mindenki folyamatosan csak húzogatja a szoknya alját.

- Megmondtam! Nagyon dögös vagy! – bólintott mosolyogva Mellisa, mint aki jól végezte dolgát. Ő egy sötétkék ruhát öltött magára, aminek pántjai hátul keresztezték egymást, a hátsó kivágás pedig háta nagy részét csupaszon hagyta. Maga a szoknya elől majdnem a térdéig ért, hátul viszont a lábszáránál lengedezett minden lépés után. Nagyon csinos volt. Haját kibontotta a szokásos fonatból, így most enyhe hullámokkal omlott vállára. Én is kibontva hagytam, de baloldalon Lisa befonta, így az összes hajam a jobb vállamra volt fésülve.

- Na, kész vagytok? – nyitott be Devora. Ő is hivatalos a buliba, egy kocsival fogunk majd menni. Fekete, nyakba kötős ruhát viselt, ami egy picit rövidebb volt az enyémnél.

- Persze, már mehetünk is – kapta fel a kis ezüstszínű retiküljét barátnőm, majd fekete magas sarkújában nővére után tipegett. Gyorsan én is belebújtam a cipőmbe, felkaptam a kabátom és utánuk siettem.

Nem sokkal később Devora az autópályára kormányozta a sötétzöld Toyotát. Lábáról levette a magas sarkút, mondván, sokkal kényelmesebben tud vezetni nélküle. Úgyhogy most feketére lakkozott körmű lábával taposta a gázpedált, miközben Mellisa bekapcsolta a rádiót. Az anyósülésen ülve váltogatta a csatornákat, én pedig a hátsó ülésről bámultam a kinti szürkületbe.

Mire megérkeztünk a helyszínre, már besötétedett. Kiszálltunk a kocsiból és a kivilágított ház felé indultunk. Mindenfelé lampionok és színes karácsonyi égősorok voltak lógatva, belülről pedig hangos zene hallatszódott ki. Az ajtón belépve rögtön felerősödött a „muzsika”, az előttünk lévő szoba tömve volt emberekkel, többnyire egyetemistákkal.

- Megyek, megkeresem Christ – kiabálta túl a zenét Devora, majd átnyomult a tömegen.

- A pasija – hajolt a fülemhez Lisa – Gyere, keressük meg az unokatesóm!

Bólintottam, majd elindult arra, amerre nem sokkal korábban nővére is ment, én pedig követtem. A szobában, ahol az előbb voltunk, mindenfelé fiatalok vonaglottak a zene ritmusára, bár voltak olyanok is, akik egy-egy csendesebb sarokba húzódva beszélgettek. Végighaladtunk egy folyosón, és egy világos konyhába értünk, ahol a pult tele volt mindenféle alkohollal és műanyag poharakkal. A helyiség közepén lévő asztalt körbeállták a huszonéves fiúk és lányok, és nagy valószínűséggel valami ivós játékot játszottak. Mellisa határozott léptekkel indult feléjük, és megállt egy viszonylag magas, világos hajú srác mögött.

- Szia, Ryan! – böködte meg a vállát, mire az említett Ryan megfordult, és széles mosollyal átölelte a barátnőmet, majd észrevett engem.

- Ő kicsoda? – bontakozott ki az ölelésből, és tetőtől talpig végigmért.

- Ó! – fordult meg Lisa – Ryan, ő a barátnőm, Scarlet. Letty, ő az unokabátyám, Ryan.

- Örvendek – nyújtott mosolyogva kezet. Pár pillanat után én is kinyújtottam a kezem, és kinyögtem egy sziát. Valamiért arra számítottam, hogy Mellisa unokatestvére lány, úgyhogy teljesen ledöbbentem a jóképű fiú látványától. 

Fél óra múlva Mellisával a táncolókat figyeltük az egyik kanapén ülve. Claytont még sehol nem láttuk, Devora pedig elvonult a barátjával. Épp valami pörgős szám szólt, amikor a szemem elé került egy kéz. Felpillantottam, és Ryan mosolygós arcát láttam magam előtt.

- Szabad? – kérdezte, én pedig barátnőmre pillantottam, aki csak bólogatott.

- Menj csak, legalább te ne unatkozz annyira – mosolygott. Gondoltam, mi bajom lehetne egy kis tánctól, úgyhogy a megfogtam a fiú kezét és felálltam. A „tánctér” közepére húzott, majd elkezdett ritmusra mozogni.

- Lis nem is mondta, hogy ilyen csinos barátnője van – vigyorgott, kissé megnövelve a hangerejét, mivel a zene eléggé elnyomta a hangokat.

- Csak csütörtökön ismertem meg – válaszoltam, kitérve a bók elől.

- Hát, ez aztán a mázli!

- Miért? – csodálkoztam.

- Ha nem találkoztok, én se ismerhettelek volna meg – kacsintott, mire az arcomba szökött a vér. Ekkor közelebb lépett, megragadta a derekam, és magához húzott, amin teljesen meglepődtem. Mellkasára tettem a kezem, és megpróbáltam egy kis távolságot erőltetni közénk, de nem különösebben hagyta.

- Ryan, engedj el! – szóltam rá, bár semmit nem értem el vele. A nyakamba fúrta a fejét, oda, ahol szabadon hagytam, majd szájával puszilgatni kezdett.

- Elképesztően dögös vagy – mondta a fülembe. A leheletét éreztem a nyakamon, amitől kellemetlen érzés fogott el. Magamban azért imádkoztam, bárcsak valaki észrevenne minket, és a segítségemre sietne, de ahogy gyors pillantást vetettem a körülöttünk táncoló tömegre, egyből rájöttem, hogy nem fogok segítséget kapni. Mindenki azt hiszi, hogy elkapott minket valamiféle szenvedély, és a félhomályban az arcomra ült rémületet se veheti senki észre. Kezdtem kicsit pánikolni, ugyanis időközben a magához szorító fiú keze a derekamról a lábamra vándorolt, és a szoknyám szélével játszadozott. Már épp a legrosszabbra gondoltam, amit egy alkohollal átitatott egyetemista srác csinálhat velem, amikor végre megérkezett a megmentőm.

- Elnézést, lekérhetem a hölgyet? – hallottam meg mellőlünk az ismerős, mély hangot, amiről soha nem gondoltam volna, hogy valaha ennyire örülni fogok neki. Ryan felemelte a fejét, és méregetni kezdte a fekete pólós fiút. Pár percig habozott, majd engedett a szorításon.

- Persze – eresztett el, rajtam pedig végigfutott a megkönnyebbülés – Még találkozunk – hajolt a fülemhez, mielőtt eltűnt a tömegben, én pedig Claytonhoz fordultam.

- Jól vagy? – kérdezte, egy lépéssel közelebb lépve.

- Aha, most már igen – erőltettem mosolyt az arcomra – Elég későn jöttél.

- Ahogy elnéztem, még épp időben - mosolygott vissza rám. Az előző számnak vége lett, és egy lassabb tempójú dallam vette kezdetét. Az eddig ide-oda ugráló tömeg egy pillanatra megállt, majd a kezek mindenfelé a derekakra kulcsolódtak. Clayre sandítottam, aki féloldalas mosolyra húzta a száját és közelebb vont magához. Érintése sokkal lágyabb volt, mint Ryané, aki erőszakosan szorongatott. Kezemet az előttem álló fiú nyaka köré tettem, és így kezdtünk el jobbra-balra ringatózni a zenére.

- Te annyira más vagy – mondta a szemembe bámulva.

- Miért? – kérdeztem vissza. Most már nem kellett hangosan beszélnem, annyira közel álltunk egymáshoz.

- Olyan vagy, mint egy elveszett kis őzike – mosolygott rám – Erősnek, ellenállónak és függetlennek tűnsz, de látszik rajtad, hogy törődésre vágysz. És ezzel kitűnsz a tömegből. Te nem egy vagy a sok közül, aki csak követi a többieket. És ez tetszik benned.

Egy hosszú másodpercig csak bámultam, erre aztán végképp nem tudtam mit reagálni. Kezemet elvettem a nyakától, és mellkasán végigcsúsztatva átkaroltam, fejemet pedig a mellkasára fektettem. Belepuszilt a hajamba, mire elmosolyodtam.

Sokszor azt kívánja az ember, bárcsak megállíthatná az időt. Most én is így éreztem. Olyan kellemes volt vele együtt ritmusra ringatózni, nem akartam elengedi. Megpróbáltam kiélvezni ameddig csak lehet, elraktározni a fejemben ezt az érzést, hogy borús napokon egyszerűen csak elővehessem. Azonban ez sem tartott örökké, a számnak vége lett, mi pedig a többiekhez hasonlóan, kissé távolabb álltunk egymástól.

- Megyek, iszom valamit – mondtam, ő pedig bólintott, és a kezemet fogva elindult mellettem.