A hét további részén nem beszéltem Clay-el, ami azt illeti,
csak egyszer láttam a folyosón, de ő nem vett észre. Számomra még mindig
rejtély, miért ajánlotta fel azt a fuvart. Talán csak kedves akart lenni? De
miért most? Lett volna rá több mint két éve. Eddig nem is beszéltem vele. Egy
szót se. Erre egyszer csak, ismeretlen okok miatt megszólít, sőt, elvisz a
motorján a kávézóba, hogy teljesen összezavarjon. Ááá, nem értem!
Abban viszont teljesen igaza volt, hogy Megan elfelejti a
kávés balesetet. Helyette terjedt a pletyka, többen felismertek Clay motorján,
mint hittem. Megan pedig dühösen méreget, amikor összefutunk a folyosón.
Ma hétfő van, a sulinak már vége, másfél óra múlva a
munkaidőm is lejár. Épp egy kosztümös hölgynek vittem ki a kávéját, amikor
megszólalt az ajtó feletti csengő. Letettem az asztalra a csészét, és a kezemet
a köténybe törölve visszaindultam a pulthoz. Ahogy felpillantottam, Claytonon
akadt meg a szemem. Az ajtótól két-három lépésnyire állt, fekete nadrágban és
pulóverben. És engem nézett. Egyből furcsa érzés kerített hatalmába.
- Ööö… hát te meg? – kérdeztem, közben a pult mögé álltam, és
elkezdtem törölgetni a pultot. Mindig ezt csináltam, ha zavarban vagyok. De
miért vagyok zavarban? Ez Clayton Joyner!
- Jöttelek megnézni – ült le az egyik pult előtti bárszékre –
Nem láttalak a héten.
- Én láttalak. Egyszer – szaladt ki a számon, és ahogy
rápillantottam, észrevettem az apró mosolyt a szája sarkában.
- Igazán?
- Ühüm – bólintottam, majd körbenéztem, nincs-e szüksége
valakinek valamire. De csak két srác akart fizetni, ők se hozzám tartoztak,
hanem Tinához, a másik pincérlányhoz. Tina kedves lány, 19 éves. Rövid, fekete
haja, mosolygós kékes szeme és kellemes hangszíne van.
- Te is hallottad a pletykát? – kérdezte Clay.
- Aha, sajnos.
- Sajnos? – mosolygott.
- Nem szeretem, ha rólam pletykálnak – magyaráztam – Magát a
pletykálást sem szeretem, mert gyakran az emberek nem ismerik a háttérsztorit, csak
kitalálnak valamit, ami lehet, hogy nem is igaz.
Harminc másodperc szünet.
- Amúgy kérsz is valamit, vagy csak csevegni jöttél? –
támaszkodtam meg a pulton.
- Egy cappuchinot, légy szíves – könyökölt fel. Ledobtam a
ruhát a mosogatóba, és egy fehér kávéscsészét tettem a kávéfőző alá, ami halk
zümmögéssel elindult. Halk csippanás jelezte, hogy elkészült a forró ital, amit
Clayton elé tettem a pultra. Beletette a kanalat és miközben kevergette, engem
vizslatott.
- Jól áll neked a pincérlány szerkó – vigyorgott – Mondjuk,
egy mosoly nagyot dobna rajta.
Egy hosszú pillanatig a szemébe bámultam, szerencsére egy
házaspár lépett a kis üzletbe, és helyet foglaltak az egyik asztalomnál.
- Bocs, mennem kell – löktem el magam a mahagóni színű
pulttól. Néhány lépéssel a kis, kör alakú asztalnál termettem, ahová újdonsült
vendégeim telepedtek. Felvettem a rendelést és nekiálltam a szervírozásnak,
közben figyelmen kívül hagytam a bárszéken ücsörgő fiút. Reménykedtem benne,
hogy nemsokára feláll és távozik, de legnagyobb bánatomra zárásig maradt,
közben sütizett, kávézott, vagy csak egyszerűen engem bámult. Nem szóltam hozzá
és ő is békén hagyott.
Tíz perccel zárás előtt Dominic jóváhagyta a távozásom, ezért
hátramentem az öltözőbe lecserélni a szoknyát és a blúzt. Kifelé menet
belebújtam a kabátomba, és a padlót nézve imádkoztam, hogy már egy vendég se
legyen a kis kávézóban. Amikor felnéztem, már az ajtó előtt álltam, két
lépésnyire Claytontól. Elmosolyodott, amikor meglátott, én pedig csak lemondóan
sóhajtottam. Kinyitotta az ajtót, és intett, hogy menjek ki. Egy kicsit
tétováztam, majd elhaladva mellette, kiléptem a hidegbe. A lépcső alján
megálltam és a mögöttem haladó fiú felé fordultam. Az üvegajtón keresztül
láttam, ahogy Dominic rosszallóan csóválja a fejét, majd válaszol Tina
kérdésére, aki szintén minket nézett a pult mögül.
- Hazavihetlek? – állt meg zsebre dugott kézzel Clay, és a
tőlünk nem messze parkoló fekete motor felé bökött.
- Hát, nem is tudom… - vonakodtam. Az egyik részem rögtön
felpattant volna a kényelmes bőrülésre, a másik viszont irtózott még a
gondolattól is.
- Ugyan, nem hiszem, hogy nagy kedved van ilyen hidegben
gyalogolni, ráadásul már vagy egy órája besötétedett – noszogatott. Sajnos be
kellett ismernem, a körülmények tényleg mellette szólnak, semmi kedvem nem volt
megejteni a szokásos fél órás sétát.
- Na jó – sóhajtottam. Halvány mosoly kúszott ajkaira, majd
megindult a járgány felé. Felcsatoltam a felém nyújtott bukósisakot, és
átlendítettem a lábam az ülésen. Szorosan karoltam át izmos mellkasát, miközben
már gázt is adott.
- Biztonságos, hogy te sisak nélkül vagy? – kérdeztem.
- Micsoda? – kiáltotta túl a motor hangját. Előbbre hajoltam,
hogy a szám közelebb lehessen a füléhez.
- Mondom, biztonságos az, hogy te sisak nélkül vagy? –
ismételtem meg hangosan, és enyhe bizsergést éreztem a közelsége miatt.
- Az fontosabb, hogy te biztonságban légy – fordította egy
picit oldalra a fejét, így láthattam, hogy mosolyog. Hirtelen zavarba jöttem. Jól
eső érzéssel töltött el, hogy valamelyest aggódik értem, de közben ott bujkált
bennem egy apró érzés, mely szerint óvakodnom kellene a hozzá hasonló
alakoktól. Mégis, úgy döntöttem, az elmém egy hátsó zugába rejtem ezt a kis
figyelmeztetést, és átengedem magam a pillanat varázsának. Úgysem tart örökké.
Egy kissé összébb húztam magam, arcomat a hátához nyomtam és
lehunytam a szemem. Most már nem láttam az arcát, nem tudtam mosolyog-e. De azt
tudtam, hogy én igen.
Öt perc múlva megállt a házunk előtt. Apa ma egy kicsit
hamarabb el tudott szakadni a munkától, ennek köszönhetően már hazahozta a „kicsiket”.
Clay leparkolt a kapunk elé és szemügyre vette az utcalámpával megvilágított
kis házunkat, amíg én leszálltam és levettem a sisakot. Az ablakokból fény
szűrődött ki, a konyhaablak fehér függönye mögött egy sötét alak tűnt fel.
Intettem egyet, mire az árny visszahúzódott.
- Hát, köszi a fuvart – kulcsoltam össze a karom a mellkasom
előtt, hogy valamennyire melegítsem magam. Eléggé lehűlt a levegő.
- Szívesen máskor is – mosolygott.
- Be szeretnél jönni? – tettem fel félénken a kérdést. Nem
tudom, miért jutott eszembe ez az ötlet, de végül is, így illik, nem?
- Nem szeretnék zavarni.
- Nem hiszem, hogy zavarnál. Apa amúgy is kérdezgetne rólad.
Mármint, hogy ki hozott haza.
- Rendben, akár be is mehetek – szállt le a motorról, és a
sisakkal a kezében követett.
Az ajtó nyitva volt, egyből benyitottam.
- Hahó! – kiáltottam, miközben kicipzároztam a kabátomat.
Clayton is belépett, majd maga mögött becsukta az ajtót.
- Szia Letty! – jött oda Corutney, felugrott az ölembe és
adott egy puszit. Csak ezután vette észre a magas fiút – Ő kicsoda?
- Ő… egy barátom, Clay. Clay, ő a húgom, Courtney.
- Szia – mosolygott Court, és a kezét nyújtotta.
- Én is örülök – fogta meg a kezét Clayton.
- Scarlet, te vagy az? – hallatszott apa hangja.
- Igen – Mintha nem ellenőrzött volna az ablakból… A
következő pillanatban megjelent az előszobában.
- Akkor jól hallottam – mosolygott, majd méregetni kezdte
Clayt. Ő udvariasan azonnal nyújtotta a kezét.
- Jó estét, Clayton Joyner vagyok. Elnézést a zavarásért.
- Jó estét. Lyman Montoya. Nos, mivel a lányom hívott be, nem
kell elnézést kérned – felelte kimérten, majd felém pillantott – Menjetek csak
be Courtney-vel, Marcus a tévét nézi.
- Ó…rendben – Sajnálkozva néztem Clayre, ugyanis ez azt
jelentette, hogy apa most alaposan kifaggatja, és addig beljebb nem engedi,
amíg meg nem győződik róla, hogy rendben van a srác. Szegény…
A konyhában lasagne illat terjengett, mire összefutott a nyál
a számban. Ez apa specialitása. A nappaliból zajok szűrődtek ki. Marcus a
zöld-piros kanapén végignyúlva bámulta a tévéképernyőt, valami animációs filmet
nézett. Jöttömre felkapta a fejét.
- Szia! – ült fel – Korábban értél haza.
- Hát… igen. Egy… barátom hozott haza – feleltem
szaggatottan. Most is furán hangzott, hogy Clayt ezzel a szóval illetem, főleg,
mivel nincs túl sok barátom.
- Tényleg? – csodálkozott, amit megértek. Nem gyakran esett
meg, hogy a gyaloglás helyett valaki hazahozott. Ami azt illeti, szinte soha.
- Igen – ültem le a fotelbe a húgommal. A mellkasomra
hajtotta a fejét és a filmet nézte a tévében – Történt ma valami érdekes a
suliban?
- Semmi különös. Veled?
- Csak a szokásos. Unalmas órák, unalmas munka – forgattam a
szemem. Ekkor apa toppant be a konyhába, nyomában Claytonnal. Ezek szerint
átment a vizsgán…
- Marcus, kapcsold le a tévét, és gyertek enni – lépett a
sütőhöz, hogy az asztalra tehesse a forró tepsit. Letettem Courtneyt és
újdonsült barátomhoz léptem.
- Itt maradsz vacsorára?
- Apukád azt mondta, maradhatok, mivel hazahoztalak –
mosolygott. Az én arcomra is egy halvány mosoly futott. Mikor rájöttem, gyorsan
elfordultam, és az egyik székhez léptem. Te jó ég! gondoltam magamban. Időtlen
idők óta semmi nem tudott megmosolyogtatni, vagy jobb kedvre deríteni. Mi
történik velem??
Mindenki helyet foglalt. Apa ült az asztal végébe, Clay mellém,
a testvéreim pedig velünk szembe. Marcus kicsit furcsán méregette az „idegent”,
mire egy Vigyázz magadra! pillantást küldtem felé, és akkor már csak a kajára
figyelt.
Miután befejeztük az evést, Clay zsebében halkan megcsörrent
a telefon. Aztán még egyszer. Kivette a fekete készüléket és a kijelzőre
pillantott. Egy másodpercre elkomorodott, majd kinyomta.
- Elnézést, mennem kell – állt fel az asztaltól – Köszönöm a
vacsorát, nagyon finom volt.
- Kikísérlek – toltam én is hátra a széket, és követtem az előszobába,
majd az utcára. A motorja mellett szembefordultunk egymással, egy hosszú
másodpercig csak hallgattunk.
- Még egyszer köszi, hogy elhoztál – bámultam a földet.
- Ugyan, nincs mit – a házra pillantott – Apukád nagyon…
kedves.
- Hát igen. Eléggé aggódik értem, mióta… - nem tudtam
befejezni a mondatot, mert éreztem hogy akaratom ellenére könnyek gyűlnek a
szemembe, ezért inkább próbáltam elterelni a gondolataimat – Miről
beszélgettetek?
- Megkérdezte, mik a szándékaim – mosolygott – Amikor
biztosítottam róla, hogy nem foglak megenni vagy elrabolni, valamelyest
megnyugodott. Aztán azt mondta, ne merjelek megbántani, különben gondoskodik
róla, hogy már csak keresztapa lehessek.
- Te jó ég! – kínosan éreztem magam. Úgy érzem, beszélnem
kell majd apával a témával kapcsolatban.
- Ugyan, semmi gond. De nekem most már tényleg mennem kell,
és szerintem neked is be kellene menned, mielőtt még megfázol és apukád
megkeres, hogy eltörje néhány csontom.
- Emiatt ne aggódj – néztem a szemébe, és tényleg éreztem, hogy
ideje lesz elköszönni, különben ide fogok fagyni – Akkor szia.
- Szia – tétovázott egy kicsit, majd sóhajtott egyet és
felült a motorjára. Felvette a bukósisakot és felém fordult – Holnap
találkozunk – mondta féloldalasan mosolyogva, majd lehajtotta a sisak üvegét és
elhajtott a motorral. Én pedig addig néztem utána, amíg el nem tűnt a szemem
elől. Végül hirtelen feltámadt a szél, ami arra késztetett, hogy abbahagyjam az
üres utca bámulását, és bemenjek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése