4. rész

- Szóval rád mászott?

Ez volt Shirley első reakciója, miután kedden este elmeséltem neki a történteket. Egyszerűen nem tudtam a tanulásra koncentrálni, úgy döntöttem, felhívom és mindenről beszámolok neki.

- Hát, igazából csak próbálkozott… - ültem a fotelemben felhúzott lábakkal.

- De te leállítottad… Miért is?

- Nem tudom. De így éreztem helyesnek.

- Jesszus, Let! Egy tök helyes és kedves pasi rád akar mászni, és te azt találod helyesnek, hogy megálljt parancsolsz neki? Hová jutott ez a világ? – fakadt ki.

- Ennyire azért nem vészes, nem kell mindent túldramatizálni! – vágtam vissza – Talán két hete, hogy először beszéltem vele, most meg a könyvtárban… Ááá! Ez nekem sok!

- Mert nem szoktál hozzá, hogy valaki érdeklődjön irántad! Mindig egyedül vagy, és ez nem tesz jót neked.

- Nem vagyok egyedül… - védekeztem - Itt vagy nekem te.

- Ja. Egészen pontosan hét és fél mérföldre, de végülis…

- Tudod, hogy nem így értettem…

- Persze, hogy tudom. De figyelj rám! Szükséged van erre a palira! Szükséged van rá, hogy valaki törődjön veled. Dobd be magad! – bíztatott. Hallatszott a hangján, hogy vigyorog.

- De ez nem ilyen egyszerű – álltam fel, és fel-alá kezdtem sétálni a szobámban.

- Dehogynem! Itt vagy te, egy kedves, okos, és nem mellesleg szép lány, aki végre talált egy srácot, aki pedig nagy valószínűséggel beléd van zúgva. Mi itt a gond?

- Az hogy ismerem. Tudom milyen – ültem le az ágyamra.

- Nem. Te csak azt tudod, amit hallottál róla. Engedd közelebb, és ismerd meg a valódi énjét.

- De én… Nem is tudom.

- Ezt nem tudni kell, hanem érezni. Mit érzel?

- Azt, hogy… szeretem – dőltem végig az ágyamon és elmosolyodtam. Ám a mosolyom hirtelen riadt grimaszba vágott át, ugyanis barátnőm akkorát sikított, hogy el kellett tartanom a kis készüléket a fülemtől, mert majd’ megsüketültem.

- Tudtam! Érted? Tudtaaam! – kiabált – Azért ne felejtsd el, hogy még be kell neki mutatnod!

A telefonbeszélgetés után mégis kerültem Clayt. Két napig bujkáltam előle, de aztán megtalált…

Lyukas órám volt és a szekrényem felé tartottam, hogy kivegyem belőle a fizikakönyvem. Aznap dolgozatot írtunk belőle és még át szerettem volna nézni. A folyosó kihalt volt, csak néha találkoztam egy-egy diákkal, akinek szintén nem volt akkor órája. A tesiterem előtti folyosón haladtam, nem is nagyon figyeltem oda, mivel a kezemben lévő füzetet lapozgattam. Az öltözők mellett azonban egy erős kar megragadott és a kis beugró falához szorított.

- Te jó ég! Neked szokásod az efféle ijesztgetés? – meredtem szemrehányóan a fölém magasodó fiúra.

- Kerülsz engem. Máshogyan nem lenne alkalmam beszélni veled – mosolygott.

- Nem kerüllek, én csak… - próbáltam valami hihető kifogást találni, ugyanis ez volt az igazság. Nem akartam összefutni vele.

- Figyelj, nagyon sajnálom a múltkorit. Tudom, hogy oltári nagy b…rom voltam, egyszerűen nem tudtam leállni…

- Ismerős érzés – sütöttem le a szemem.

- Szóval csak azt akartam, hogy tudd, nem akartam rád ijeszteni, vagy mit tudom én, mit csinálni, de egyszerűen nem volt alkalmam beszélni veled. Mert nem akartál velem beszélni, igaz? – kereste a tekintetem.

- Igaz. És… és sajnálom. Egyszerűen csak, nem is tudom…

- Te annyira más vagy – szakított félbe, és kisimított a szememből egy kósza tincset – Fogalmam sincs, hogyan férkőzzek a közeledbe. Pedig szeretnék. De félek, hogy te nem…

 Ott állt velem szemben, szinte hozzám ért. Meleget éreztem, ami az egész testemet elárasztotta. Tenni vagy mondani akartam valamit, amivel a tudtára adhatom, hogy szükségem van rá. Tudtam, hogy ha túl sokáig szórakozom vele, el fogom veszíteni. Mégsem tettem semmit. Újra feléledt bennem az a rosszindulatú gondolat, mely szerint valamiféle veszélynek teszem ki magam azzal, hogy vele vagyok, vele akarok lenni. Ez megrémisztett.

- Teljesen megőrjítesz – kezdte – Egyszerűen nem engeded, hogy a közeledbe férkőzhessen valaki. Elzárkózol. Mintha minden kapcsolatot meg akarnál gátolni a külvilággal. Olyan ez, mint egy láthatatlan fal, amit lehetetlen áttörni.

- Nem vagyok barátkozós típus – feleltem egyszerűen, közben végig a szemébe bámultam. Reményt láttam benne, egy kevés csalódottsággal fűszerezve.

- Hát pedig az nagy kár… - mosolygott – Még a végén magányosan fogsz meghalni – kuncogott, és bár tudtam, hogy viccnek szánja, bennem elpattant valami. Egyetlen szavára olyan emlékek és érzések törtek a felszínre bennem, amiket próbáltam a lehető legmélyebbre szorítani. Összeszorítottam a szemhéjamat és nyeltem egyet. Nem akartam előtte sírni, mégis tudtam, ez lesz a vége. Mintha Clayton is megérezte volna, finomabban szólalt meg.

- Letty, jól vagy? Valami rosszat mondtam? – hangjából ki lehetett érezni az aggodalmat és a zavarodottságot egyaránt. A torkomban lévő gombóc miatt csak finoman megráztam a fejem. Nem ő a hibás a történtekért. Még csak nem is tudja, mekkora súlya volt annak az egyetlen szónak. Szemem sarkából kibuggyant az első könnycsepp, amit kis szünettel követett a többi.

- Jesszus, Letty, szólalj már meg, kérlek! – rázott meg finoman.

- Bocs, én… én csak… mennem kell – töröltem meg a szemem, és próbáltam elmenni mellőle, de egyik kezével még mindig szorított, és látszólag nem akart elengedni.

- Mi a baj? Mit mondtam?

- Semmit, csak… kérlek, eressz el – néztem rá. Pár másodpercig hezitált, majd ellazította a kezét és zsebre dugta. Eliszkoltam mellőle és elsiettem a folyosón. Amikor visszapillantottam, még mindig ugyanott állt, lehajtott fejjel és üveges tekintettel.

A sarkon befordulva beleütköztem egy lányba. A füzetem a táskájával együtt a földre esett, aminek kiborult a tartalma.

- Ó, nagyon sajnálom! – térdeltem le mellé, hogy segítsek neki összekapkodni a könyveket és az apróságokat – Nem akartam, kérlek, ne haragudj!

- Ugyan, semmiség – állt fel, majd mosolyogva elvette a felé nyújtott füzetet és vastag kötetet. Alaposan szemügyre vettem. Világosbarna, hosszú haja volt, amit oldalra font, fejére szürke kötött sapkát húzott. Fekete keretes szemüvege mögül barátságos, sötétzöld árnyalatú szemével pillantott rám. Pár centivel magasabb volt nálam, és körülbelül velem egyidős lehetett. Gyorsan ő is végignézett rajtam, majd kissé aggódó hangnemre váltott.

- Te sírtál? – kérdezte – Ugye nem bántottak?

- Nem, ez… ez semmiség – töröltem le az arcomra száradt könnycseppeket – Nem érdekes.

- Azért mosd le az arcod, tiszta piros a szemed. Gyere, elkísérlek – karolt belém, majd a mosdó irányába terelt – Ja, amúgy Mellisa Boyce vagyok. És te?

- Scarlet Montoya – feleltem halkan, mire csodálkozva felém fordult.

- Te vagy Scarlet? Rólad beszél mostanában az egész suli?

Kelletlenül bólintottam.

- Sajnos.

- Hát, én örülök, hogy végre megismerhetlek – terült szét egy széles mosoly vidám arcán – Tudod, én szurkolok neked meg Claytonnak. Meg már amúgy is elegem van Meganból – sóhajtott.

- Tényleg? Miért? – csodálkoztam. Az előző mondatát inkább figyelmen kívül hagytam, most nem akartam a fiúra gondolni.

- Ha hiszed, ha nem, rólam is sok pletykát terjesztett. Ezért nincs sok barátom.

- Ismerős helyzet – nyitottam be a lányvécébe. Hideg vízzel arcot mostam, majd egy kéztörlővel szárazra töröltem.

- Tessék, ez ilyenkor sokat segíthet – túrt bele a táskájába, majd a kezembe nyomott egy szempillaspirált. Halványan elmosolyodtam, majd ügyetlenül használni kezdtem a kis „szerkentyűt”.

- Mindjárt jobb – bólintott, amikor befejeztem. 

Mellisával az óra végéig beszélgettünk az egyik lépcsőn ülve. A büfében vettünk magunknak üdítőt és kakaós csigát, amit beszélgetés közben majszoltunk el. Szinte egyből megtaláltuk a közös hangot, aminek nagyon örültem. Szimpatikus lány volt, elsőre megkedveltem. Miközben beszélgettünk, kiderült, velem egy évfolyamba jár, csak másik osztályba. Az iskolába járó több száz diák miatt nem volt alkalmunk megismerni egymást, mivel nem nagyon voltak közös óráink, és én a munka miatt semmilyen szakkörre nem jártam. Lisa kezdeményezésére telefonszámot cseréltünk, aminek nagyon örültem. A lyukasóra után pedig elkísértem a biológia laborba, mivel nekem is arrafelé kellett mennem a következő órára.

A folyosón is végig beszélgettünk, újdonsült barátnőm hatására már nekem is jobb kedvem volt. Szinte teljesen elfelejtettem a korábban történteket, egészen addig, amíg össze nem futottunk Claytonnal. Biccentett egyet Mellisának, majd felém fordult.

- Letty, beszélhetnénk… négyszemközt? – kérdezte.

- Ömm… - pillantottam a mellettem álló lányra, aki pillanatnyi döbbenetét leküzdve elmosolyodott.

- Hát, akkor én megyek is, óra után majd beszélünk – tette a kezét a vállamra, majd elsietett.

- Gyere – fogta meg a karom Clay, és egy kevésbé forgalmasabb folyosóra terelt. Érdeklődve vártam, hogy beszélni kezdjen, de közben feszengtem is egy kicsit. Fél órával ezelőtti „találkánk” elég rossz hangulatban telt, és féltem, ez is úgy fog végződni.

- Nem igazán tudom, mi történt korábban – kezdte végül -, de úgy érzem, valami olyanba nyúltam bele, amiről nem szívesen beszélsz, szóval nem erőltetem…

- Köszönöm – szóltam közbe halkan, mire elmosolyodott. Kedvesen, barátságosan. Megnyugtató volt ott állni vele szemben, sötét szemeibe bámulni.

- Mindenesetre, örülnék neki, ha elfelejtenénk ezt az egészet. Nem szeretném, ha megint kerülnél… - halkította el a hangját, mire én zavartan lesütöttem a szemem.

- Bocs, én… én csak nem tudom kezelni ezt a helyzetet…

- Milyen helyzetet?

- Hát, hogy… foglalkozol velem… vagy, nem is tudom… - csóváltam a fejem. Az állam alá nyúlt és finoman felemelte a fejem, így újra találkozott a tekintetünk.

- Én… - kezdte, de egy oldalról jövő köhintés félbeszakította. Mindketten arra fordítottuk a fejünket, és megpillantottuk Megant, gúnyos mosollyal, kivételesen Sydney nélkül.

- Ezer bocs, hogy félbeszakítalak titeket, de útban vagytok. Főleg te – fordult felém.

- Ne szórakozz, Meg! Elég széles ez a folyosó, állj két lépéssel arrébb és akkor talán elférsz – grimaszolt Clay, miközben egy lépéssel eltávolodott tőlem.

- Az úgy nem lenne elég szórakoztató – tette csípőre a kezét.

- Komolyan, te soha nem fáradsz el?! – szólaltam meg, mire mindketten felém kapták a fejüket, és még én is meglepődtem saját magamon – Kezdesz nagyon idegesítő lenni azzal, hogy mindig mindenbe beleszólsz, és azt hiszed, neked mindenhez közöd van. Tudod, van az embernek magánélete is, amiben nem illik vájkálni!

- Azt ajánlom, nagyon hamar fogd be, mert különben… - nézett rám szúrós tekintettel.

- Mert különben mi lesz? Hm? – húzta fel a szemöldökét Clayton.

- Különben… különben… Ááá! – akadt ki, majd idegesen sarkon fordult. Úgy tűnik, elkönyvelhetünk magunknak egy győzelmet.

- Ügyes voltál – mosolygott rám Clay. Én is visszamosolyogtam, de ekkor megszólalt a csengő, és nekem meg eszembe jutott, hogy nekem most fizikadogát kellene írnom.

- Atya ég! Mennem kell, el fogok késni. Majd beszélünk – fordultam sarkon, és meg se vártam a hátrahagyott fiú reakcióját, elsiettem a labor felé.