7. rész

Szombaton Mellisával izgatottan készülődtünk a szobámban, Courtney pedig az ágyamon ülve figyelt minket.

- Ha nagy leszek, nekem is lesz ilyen szép szoknyám? – mutatott barátnőmre, aki a tükröm előtt igazgatta a haját. Egy vékony tincset befont, és a feje fölött áthúzva a bal füle mögött rögzítette, így olyan volt, mint egy hajpánt.

- Egészen biztos – mosolyogtam húgomra. Megigazítottam a szoknyámat és barátnőm mellé álltam. Én nem hagytam kibontva a hajam, hanem egy kontyot ügyeskedtem a fejemre, néhány tincset pedig a fülem mellett lógva hagytam.

- Bombasztikusan nézünk ki – karolt át Lisa. A következő pillanatban megállt a ház előtt egy autó, és dudált egyet. Pont, mint a filmekben, mosolyogtam magamban.

Felkaptuk a kabátunkat, és lesiettünk a lépcsőn.

- Szia, apa! – köszöntem be a konyhába – Elmentünk, majd jövünk.

- Várjatok egy kicsit, hadd nézzelek meg – egyenesedett fel a konyhaszekrény elől, majd mosolyogva elém lépett – Nagyon csinos vagy – tette a kezét a vállamra – Debby büszke lenne rád! Hasonlítasz rá.

Anya nevének említésére egy kissé elszomorodtam, de nem akartam sírva kimenni, úgyhogy szorosan magamhoz öleltem.

- Köszi.

Elköszöntem Marcustól is, aki a tévét nézte a nappaliban, majd kiléptünk a házból. A benti meleg után szinte arcul csapott a decemberi hideg, úgyhogy gyorsan felhúztam a cipzárt. Harisnyát is húztam a lábamra, de az se segített túl sokat.

Az út felé pillantottam, és megláttam a két fiút, egymás mellett, a fekete autónak támaszkodva. Bár a suliban néhányszor már összefutottam Alexel, még nem volt alkalmam rendesen megismerni. Sötétbarna haja volt, bár nem annyira sötét, mint Claytoné. Oldalra fésült frufruja egy kissé belelógott bal szemébe. Nagyjából ugyanolyan magasak voltak mindketten, és a bál miatt öltönyt vettek fel.

Mellisában túltengett az izgalom, úgyhogy előre sietett, és Alex nyakába ugrott. Én nyugodt tempóban sétáltam feléjük, majd megálltam Clay-el szemben.

- Szia – köszöntem mosolyogva.

- Szia – viszonozta – Nagyon jól nézel ki.

- Nem is látod a ruhám – csodálkoztam, ugyanis a kabátom annyira hosszú volt, hogy csak nagyjából húsz centi látszott ki a szoknyámból.

- Tudom, de akkor is jól nézel ki.

- Hé, srácok! Indulhatunk? – kérdezte a másik fiú, akit Lisa időközben elengedett.

- Persze – egyenesedett ki Clayton, majd kinyitotta nekem a kocsi hátsó ajtaját. Mivel az autó Alexé, ő ült előre Mellisával, mi pedig hátra.

A pár perces utat szótlanul ültük végig, majd miután megálltunk a suli melletti parkolóban, a fiúk kinyitották nekünk az ajtót.

- Hű, de lovagiasak vagyunk ma este – karolt bele Lisa a partnerébe, aki ezen csak elmosolyodott. Clay is megfogta a kezem, és elindultunk az épület felé. A folyosókat csak az égősorok világították meg, így sejtelmes, meghitt hangulat uralkodott. A bál helyszíne a tornaterem volt, amit erre az alkalomra külön feldíszítettek.

A terem végébe egy kisebb színpadot állítottak, mindkét oldalán egy-egy feldíszített karácsonyfa. A falakon itt is körbefutottak a színes égősorok, a plafonra pedig hatalmas lampionokat szereltek. Ülőhelyként a két oldalt lévő lelátók szolgáltak, amiket apró mécsesekkel raktak ki. A zene már szólt, az ideiglenes táncparketten már sokan ringatóztak, vagy ugrándoztak, a zene ritmusától függően. Az egész meseszép volt.

- Ez valami elképesztő – tekintettem körbe.

- Még egyszer sem voltál a Karácsonyi Bálon? – kérdezte Clayton, mire csak megráztam a fejem – Akkor örülök, hogy én vagyok az első partnered.

***

A fiúk elmentek italért, mi pedig Lisával leültünk a lelátóra.

- Soha nem hittem volna, hogy valaha itt fogok ülni – dőlt hátra barátnőm – De komolyan.

- Eláruljak egy titkot? – hajtottam a fejem a vállára – Én sem.

- De most úgy néz ki, lesz valami Clay-el, igaz? Szép pár lennétek.

- Nem tudom, mi lesz belőle – sóhajtottam.

Itt abbahagytuk a beszélgetést, ugyanis partnereink felénk közeledtek, kezükben piros papírpoharakkal. Clay leült mellém, Alex pedig Mellisa mellé, és a kezünkbe nyomták az italainkat.

- Mi van benne? – szagoltam bele, bár tudtam, ez egy kicsit illetlen.

- Puncs – ivott bele a sajátjába, majd az arckifejezésemet látva elnevette magát – Nem mondod, hogy még nem ittál?

- Pedig mondom – nevettem én is.

- Kóstold meg, ízleni fog.

- Hát jó – húztam el a számat, majd a számhoz emeltem a poharat és lehunytam a szemem. Gyümölcsös íz, fűszerek és alkohol keverékét éreztem, de ezek együttese meglepően finom volt. Kinyitottam a szemem és egy kicsit nyammogtam rajta.

- Na, milyen? – kérdezte várakozásteljesen.

- Nem is olyan rossz – forgattam a kezemben a poharat.

- Megmondtam – húzta féloldalas mosolyra száját, majd megitta a pohara tartalmát.

- Mi lemegyünk táncolni – álltak fel barátnőmék, majd a tömeg felé vették az irányt. Clay is feltápászkodott, mire csodálkozva meredtem rá.

- Szabad? – nyújtotta a kezét, oldalra biccentett fejjel. Mosolyogva megfogtam a kezét, letettem a már üres poharat, és felálltam. Magas sarkúm ellenére még mindig több mint fél fejjel magasabb volt nálam.

Bevezetett a tömeg közepére, és szembefordított magával. Jobb kezemet belecsúsztattam az övébe, a másikat a vállára fektettem, míg ő átölelte a derekam.

- Gyönyörű vagy – mondta halkan, mire én elpirultam.

- Hát… köszi – feleltem mosolyogva, ami szinte azonnal grimaszba fordult, ugyanis a válla felett megláttam Megant közeledni. Hosszú, vörös ruhája volt, haja természetellenesen egyenesen lobogott utána.

- Mi történt? – kérdezte Clay, majd ő is hátrafordult, de az arcából látva azt kívánta, bárcsak ne tette volna. A szőkeség lefékezett előttünk, majd dühösen ránk meredt.

- Clayton Joyner, mégis mit képzelsz, mit csinálsz?! – tette csípőre a kezét.

- Táncolok – felelte egyszerűen.

- De mégis kivel? – bökött felém.

- Amint látod, nem veled.

- Pedig jobban tennéd. Rontasz a hírneveden – nézett rám megvetően, majd elém lépett.

Annyira közel, hogy éreztem bódító mennyiségű parfümjét, láttam sötétkék íriszét – Neked meg már le kellene szállnod a magas lóról – beszélt hozzám fojtott hangon -, a lelked mélyén úgyis tudod, hogy soha nem lesz a tiéd. Nem lehet a tiéd!

Magam sem tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy visszaszóljak neki. Talán a lekezelő hangsúlya miatt. Talán azért, mert egy kicsit igaza volt. A lelkem mélyén kételkedtem abban, ami történik, ami történhet. Néha még mindig úgy érzem, hogy csak egy múló hóbort vagyok, vagy még annyi sem. Mindenesetre felgyülemlett bennem a düh, és már nem bírtam tovább.

- Tudod, Meg, kezdem nagyon unni azt, amit csinálsz – néztem rá résnyire szűkült szemmel – Nem tudom, miért esik neked annyira jól, hogy másokat kritizálsz, de szokj le róla! Miért kell tönkretenni mások életét? Lenne egy normális napom, amikor szórakozhatok egy kicsit, de te ezt is tönkreteszed! Nagyon valószínűnek tartom, hogy van saját partnered, csesztesd őt, minket meg hagyj békén!

Soha nem voltam jó a vitatkozásban, és biztos voltam benne, hogy nem értem el azt a hatást, amit szerettem volna. De mondanivalóm végére már fátyolos volt a tekintetem, és elegem volt az egészből. Nem tudom, miért jöttem el.

- Hű – szólalt meg gúnyosan Megan – Ez aztán megható volt!

- Menj már innen, Meg! – szólalt meg Clayton, aki eddig csendben figyelte az eseményeket.

- Ugyan miért? Jó nekem itt – mosolygott a lány.

- Azt mondtam, menj innen! – lépett elé a fiú. Egy hosszú másodpercig egymás szemébe bámultak, végül Megan sóhajtott egyet.

- Hát jó! De még úgyis találkozunk – fordult sarkon, majd miután eltűnt a szemünk elől, Clay felém fordult.

- Gyere, üljünk le egy kicsit – érintette meg a karom, de elhúzódtam tőle. Kérdőn nézett rám.

- Bocs, de… mindjárt jövök – ráztam meg a fejem. Kikerültem, és kisiettem a teremből.

A folyosókon csak néhányan voltak. Olyanok, akik félrehúzódtak a hangzavar elől. Én jobbra fordultam, mivel arra senkit sem láttam. Fellépkedtem az egyik lépcsőn, és a forduló után leültem az egyik fokra. Arcomat a kezembe temettem és utat engedtem könnyeimnek.

Egyáltalán, mit keresek én itt? Otthon kellene ülnöm, tévét néznem, vagy házit csinálnom. Ez nem az én világom. Minek áltattam magam? Megannak teljesen igaza van. Le kellene szállnom a magas lóról.

Közeledő léptekre lettem figyelmes, melyek befordultak a sarkon, majd felsiettek a lépcsőn. Felemeltem a fejem, pont abban a pillanatban, amikor Clayton elém került. Végigmért, majd szó nélkül leült mellém. Térdére támaszkodott, és előre bámult. Kézfejemmel megtöröltem a szemem, és a vékony fekte vonalat figyeltem, ami keletkezett rajta. Elkentem azt a kevés kis szemfestéket is, amit még otthon tettem fel.

- Sajnálom – szólaltam meg remegő hangon, mire a mellettem ülő fiú felém fordult.

- Ugyan mit?

- Hát, hogy ott hagytalak… Meg hogy tönkretettem az estéd – néztem én is rá.

- Nem te tetted tönkre, hanem Megan – csóválta a fejét – Te nem tehetsz róla, sőt, inkább feldobod az estém – mosolygott.

- Miért engem hívtál el? – kérdeztem félénken, pár másodperc múlva. Értetlenül meredt rám – Szerintem el nem tudod képzelni, mennyi lány vágyott arra, hogy megkérdezd. Miért pont én?

- Tudod – kezdte, és látszólag fontolgatta a szavait -, az az összes többi lány csak azért akart annyira velem jönni, hogy beszélhessen róla. Hogy kérkedhessen vele. De te más vagy. Lehetőségem volt egy kicsit jobban megismerni, és úgy döntöttem, nem szalasztom el az alkalmat. Kedvellek, Letty – fejezte be, tekintetét nem vette le rólam. Én pedig csak döbbenten meredtem rá, alig akartam elhinni, amit hallottam.

A háttérben halkan szólt a zene, a lépcsőre már szinte semmi fény nem jutott el. Ott ültünk a félhomályban, a fiú szavaira újraéledt bennem az a bizonyos érzés. Mozdulni sem tudtam, csak figyeltem, ahogy a szemem elől eltűri azt a rakoncátlan tincset, ami mindig elszabadul, féloldalas mosolyra húzza száját és lassan felém hajol…