Egy-két utcával arrébb volt egy kis park. Tényleg. Nem az a
hatalmas, Central Park méretű, mint ami New York-ban van. Csupán néhány hektár.
Tele van hatalmas fákkal, sétálóutakkal és padokkal. Gondoltam, én is leülök az
egyikre, és kiszellőztetem a fejem. Nem érdekelt, hogy a pad deszkája mennyire
hideg, és hogy akár fel is fázhatok. Felhúztam a lábam és hallgattam a suhogó
szelet.
A fák már csupaszon álltak, egy levél sem lengedezett, az
ősznek már rég vége.
Hirtelen jeges fuvallat csapott arcomba. Jobbnak láttam
továbbindulni, mielőtt odafagyok. Kezemet szorosan összekulcsoltam mellkasom
előtt, és sietősen megtettem a hátralevő utat.
A nagyiék házához egy rövid emelkedőn kellett felsétálnom.
Útközben találkoztam a szomszéd macskájával, Missy-vel. Szegényke már elég
idős, nem is hall rendesen. De ennek ellenére jól tartja magát, már ha lehet
ilyet mondani egy macskára… Nyávogott egyet, és a hátára feküdt. Lehajoltam,
hogy megsimogassam, mire halk dorombolásba kezdett. Elmosolyodtam. Régebben rengeteget
játszottam vele, mindig, amikor a nagyiékhoz jöttünk.
- Igen? Ez tetszik? – gügyögtem neki, majd felálltam, ő meg
sértődötten felnyávogott – Bocsi kislány, de most már tényleg mennem kell.
Kinyitottam a kovácsoltvas kaput, és beléptem a kertbe. A
kőlapokkal borított járdán haladva szemügyre vettem az ismerős kertet.
A tél közeledtével eltűntek az üde színek. A virágoskertből,
ami tavasszal ezer színben pompázik és varázslatos illatokat áraszt,
hiányoznak nagyi mesés virágai. Nagyapa
gyönyörű pázsitja most nem olyan egészségesen zöld, mint nyáron a napsugarak és
a gondoskodó locsolások hatására. A kert sarkában lévő hatalmas tölgyfa is
lehullatta összes levelét, a rajta lévő hinta magányosan lengedezett a hűvös
szélben.
Fellépdeltem a tornác kevéske lépcsőfokán, majd benyomtam a
nehéz faajtót. Mérete és kora ellenére hangtalanul nyílt ki, nagymamám mégis
felbukkant a folyosó végén.
- Scarlet, drágám, te vagy az? – sietett felém mosolygós
arccal – Apukád felhívott, hogy jössz a gyerekekért. Ugye, maradsz ebédre?
- Persze – öleltem át, majd a fogasra tettem a kabátomat – Courtney-ék
hol vannak?
- Az emeleten – ment vissza a konyhába, én pedig beljebb
mentem. Menet közben gyorsan küldtem egy rövid sms-t apának, hogy csak ebéd
után indulunk haza, majd visszatettem a zsebembe a mobilt.
A folyosó a végén elkanyarodott, itt jobbra kapott helyet a
konyha és az étkező, balra pedig egy tágas nappali. Szemben velem volt a
lépcső, mögötte egy fürdő, egy mosókonyha és a nagyiék hálószobája. Felmentem a
lépcsőn, és egyből megláttam a testvéreimet. A lépcső előtti előtérben nézték a
tévét nagyapával együtt. Ez a „szoba” igazából egy második nappali, fotelekkel
és millió szobanövénnyel. Ezen az emeleten volt még egy fürdő és két szoba.
Ezekben szoktunk mi aludni, ha úgy alakul.
- Szia Letty – köszönt nagyapa. Ő vett észre először.
- Sziasztok – ültem le – Mit néztek? – kérdeztem húgomékat,
akik egymás mellett ültek a tévéhez legközelebb lévő fotelben, és le nem vették
a szemüket a képernyőről.
- Scooby Doo-t – felelte helyettük nagyapa.
- Aha, értem – mosolyogtam rá.
- Kész az ebéd! – kiáltott fel nagyi.
- Megyünk – válaszoltam, majd felálltam és kikapcsoltam a
tévét.
- Hé! – eszmélt fel Marcus – Muszáj volt?
- Igen, gyertek ebédelni – terelgettem őket. Amint eljutott a
tudatáig, hogy most enni fogunk, Marc egyből felpattant és lerohant a lépcsőn.
Nekünk nem volt ennyire sietős, Court megfogta a kezem és lesétáltunk,
mögöttünk nagyapával.
Mikor leértünk, az öcsém már az asztalnál ült, nagyi pedig
pont hozta a rántott sajtot. Mindannyian leültünk az asztal köré, és ebédelni
kezdtünk.
- Scarlet, mesélj csak, milyen volt a tegnapi buli? –
kérdezte nagyi kedvesen, mire feszengeni kezdtem.
- Hát… jó – mondtam végül tömören. Nagyszüleim arcán
látszott, várják a részletesebb beszámolót, de nekem nem nagyon volt kedvem
elmesélni a történteket. Már épp nyitottam volna a számat, hogy improvizáljak
valamit, amikor Courtney felkiáltott és az ablakhoz rohant.
- Havazik!
Eleinte csak apró pelyhekben hullt a hó, biztosak voltunk
benne, hogy nem marad meg, de aztán egyre sűrűbben esett, csupán méterekre
lehetett ellátni. Apa korábban telefonált nagyival, hogy ilyen időben nehogy
hazainduljunk, majd eljön értünk kocsival, ha elállt a hóesés. Már sötétedett, amikor
a fehér Ford leparkolt a ház előtt. Elköszöntünk a nagyszülőktől, bepakoltuk a
cuccokat és elindultunk.
- Jól éreztétek magatokat? – pillantott apa a visszapillantón
keresztül Marcusékra. Ők ketten hátul ültek, én pedig apa mellett az
anyósülésen.
- Aha – felelt Courtney széles mosollyal – A nagyi sütött
sütit, és tegnap bújócskáztunk!
- Tényleg? – szálltam be a beszélgetésbe – És ki győzött?
- Én! – dicsekedett Marc – Csak egyszer nem. Akkor nagyapa.
Elmosolyodtam. Régen én is rengeteget bújócskáztam
nagyapáékkal abban a hatalmas házban. Megannyi szuper rejtekhelyet találtam
magamnak, ahol senki nem talált meg. A virágcserepek mögött, a téli kabátok
között, a szennyes kosárban, vagy épp a mosogatógépben. Egyszer még a lépcső
alatti kis tárolóba is bebújtam a poros, régi játékok közé. Verhetetlen voltam
ebben a játékban, annak ellenére, hogy nagyapa remek partner volt.
- Meg is jöttünk – zökkentett ki apa hangja, amikor leparkolt
a ház melletti garázsban. Marcus és Courtney egyből kipattant a kocsiból és
berohant a házba. Még a nagyiéknál elkezdtek nézni valami filmet, és azt
hiszem, nem akarnak lemaradni a végéről. Én is utánuk mentem volna, de apa
utánam szólt.
- Kimegyek ellapátolni a havat – bányászta elő a sárga
lapátot a szerszámok közül, majd felém fordult – Ha végeztem, szeretnék
beszélni veled.
- A szobámban leszek – mondtam unottan, majd a ruhákkal teli
sporttáskával a vállamon bementem a házba. Újabb
szentbeszéd, csodás…
A házba belépve kellemes meleget éreztem. Apa befűtött a
nappaliban lévő kályhába, ami szinte ontotta magából a forróságot, de egy ilyen
hideg napon ez egyáltalán nem jelent gondot.
Ahogy gondoltam, a testvéreim már a kanapén pöffeszkedtek, és
ismét a képernyőt bámulták.
- Nektek nincs tanulnivalótok? – kérdeztem az ajtófélfának
támaszkodva
- A-a. A jövő héten már nem fogunk tanulni – ingatta fejét
Court.
- Mázlisták – húztam el a szám, majd otthagytam őket, hadd
nézzék csak a filmjüket. Felmentem a szobámba és nekikezdtem a
történelemtanulásnak. Fél óra múlva halk kopogás zavart meg, majd apa nyitott
be. Becsukta az ajtót és beljebb jött. A szoba közepén megállt, én pedig
összecsuktam a könyvemet és felé fordultam.
- Hm… - habozott – Sajnálom a reggelit – vakargatta a
tarkóját.
- Ja, én is – húztam magam alá a lábam. Sóhajtott, majd leült
az ágyamra, velem szemben.
- Tudod jól, hogy az ilyen beszélgetésekben soha nem voltam
jó, ne nehezítsd meg, kérlek!
- Bocsánat… - sütöttem le a szemem.
- Mindig is tudtam, hogy egyszer felnősz majd, de soha nem
hittem volna, hogy ilyen hamar – nézett rám elérzékenyülten.
- Ajj, apa, ne kezd ezt – nevettem fel kurtán.
- Majd ha neked lesz lányod, megérted, miért mondom ezt –
mosolygott, majd elgondolkodott - De azért az ne most legyen, oké?
- Ömm… persze – néztem rá furán, mire elnevette magát.
- Akkor nincs harag?
- Nincs - feleltem. Felállt és megpuszilta a fejem.
- Majd szólok, ha kész a vacsora, addig hagylak aludni –
indult kifele.
Miután becsukta az ajtót, előpakoltam a matekcuccomat, hogy
másnapra megcsináljam a házimat. Épp egy egyenlettel küszködtem, amikor
megszólalt a telefonom. Feltápászkodtam a székemről és az ágyamhoz léptem.
Hasra vágódtam és kezembe vettem a készüléket. A kijelzőn Clayton nevét
pillantottam meg, a háttérben a kávézóban készült képpel. Elmosolyodtam.
- Szia – szóltam bele.
- Szia. Túlélted? – kérdezte.
- Persze – bólintottam, de aztán rájöttem, hogy úgysem látja
– Miért hívtál?
- Csak érdekelt, hogy minden rendben van-e. Hívtalak volna
korábban is, de attól féltem, csak rontok a helyzeten. Baj?
- Nem, dehogy, csak… Mindegy. Örülök neki – fordultam a
hátamra – Mellisáékról tudsz valamit?
- Lex mesélt egyet s mást, de szerintem meghagyom az örömöt
Lisának, hogy élménybeszámolót tarthasson. Tudod, olyan lányos csevejt a
mosdóban ülve – nevetett.
- Bolond vagy – nevettem én is – Akkor majd holnap beszélek
vele, most már nem akarom zavarni – mondtam magam elé.
- Nekem nyolc – felelte – Amúgy mit csinálsz?
- Matek házit – sóhajtottam.
- Akkor nem is zavarlak, majd találkozunk.
- Áruló!
- Ha te mondod – röhögött – Na, szia!
- Szia – köszöntem el, majd kinyomtam, és ha lehet, még
jobban szétterültem az ágyon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése