9. rész

Amikor reggel felébredtem, fájt a fejem és még mindig szédültem egy kicsit. Először nem értettem, miért, de aztán hirtelen megrohantak az emlékek. A szépen feldíszített terem, a puncs íze, a tánc hangulata, Megan vörös ruhája, a félhomályos lépcső, az érzéki csók, Mellisa kedvenc száma, sajgó tenyerem, és Clayton gondoskodása. Clayton, eszméltem fel. Felültem az ágyban, és forgolódni kezdtem, ami csak még jobban elmélyítette a szédülést. De a fiú nem volt mellettem. Lábamat az ágy szélére lendítettem, kezemmel megdörzsöltem az arcom és sóhajtottam.

  Gondolom haza ment, tűnődtem. Megértem, én se szívesen ébrednék magam mellett, pláne egy ilyen este után. Hogy kerülhettem ilyen helyzetbe?

A következő pillanatban edény- és evőeszköz-csörömpölés hallatszott. Kérdőn pillantottam a résnyire nyitott szobaajtó felé, mintha az választ adhatott volna. Felálltam, belebújtam egy vastag, kötött kardigánba, majd lassú léptekkel a hang irányába indultam, ami a konyhából eredt.

Legnagyobb meglepetésemre Clayton-t pillantottam meg, öltönynadrágban és gyűrött, fehér ingben a tűzhely előtt. Egy serpenyőben kotyvasztott valamit, ami omlettre emlékeztetett, az illata isteni volt. A fiút néztem, kusza haját, férfias vonásait.

- Hát te? – léptem közelebb.

- Jó reggelt! – fordult felém, majd magához húzott – Hogy érzed magad?

- Furán – grimaszoltam fáradtan, mire felnevetett.

- Ülj csak le – biccentett az asztal felé, ami már meg volt terítve, két főre. Leültem az egyik székre, és kíváncsian figyeltem, ahogyan ügyeskedik, majd az asztalra teszi a két tányért, és leül velem szemben.

- Hány óra van? - pillantottam a falon lévő ketyegő szerkezetre. Fél tíz - Mikor keltél?

- Másfél órája.

- És… - turkáltam villámmal a tányéromban -… hogyhogy még itt vagy? Azt hittem hazamentél az este.

- Nem volt szívem itthagyni. Komolyan, még nem láttam senkit, akit öt pohár puncs ennyire kiütött volna – röhögött.

- Olyan szörnyű voltam? – fogtam a fejem. Az arckifejezése mindent elárult – Te jó ég…

- Nyugi! Irtó szexi voltál – mutatott rám a villájával, majd bekapta a rajta lévő falatot. Nekem is nevetnem kellett – Mellesleg nagyon cuki vagy, amikor alszol.

- Te azt figyelted, hogyan alszom? – vontam fel a szemöldököm.

- Nehezen tudtam elaludni, és nem is nagyon volt kedvem – vonta meg a vállát.

- Akkor most fáradt vagy? – húztam el a számat.

- Azért túlélem a napot – vigyorgott. Ennek ellenére észrevettem a szeme alatti halvány karikákat. Biztos, hogy nem pihente ki magát.

- Sajnálom – sütöttem le a szemem.

- Ugyan mit? – nevetett fel kurtán.

- Hát, hogy nem úgy sikerült az estéd, mint ahogy tervezted…

- Viccelsz velem? – kérdezte hitetlenkedve, én meg kérdőn meredtem rá – Ez volt életem legjobb estéje! – mondta, mire én elpirultam.

- De…

- Nincs de! – mosolygott féloldalasan – El sem tudod képzelni, mióta vártam erre az egészre.

- Milyen egészre? – nyeltem egyet. 

- Rád – felelte a szemembe nézve.

- Ezt meg hogy érted?

- Letty, ugye nem gondoltad azt, hogy soha nem láttalak azelőtt, mielőtt novemberben kiborítottad Megant?

- Nos… de – vontam meg a vállam zavartan, majd felálltam az asztaltól és a mosogatóhoz vittem az üres tányéromat – Végülis, te vagy a menő srác, én meg csak egy kis senki abban a suliban.

- Hát… - lépett mögém. Átkarolta a derekam és a vállamra hajtotta a fejét. Fülemen éreztem leheletének finom melegét, miközben halkan beszélt – Ez a menő srác két évig figyelte ezt az állítólagos senkit.

- Tényleg? – fordultam szembe vele.

- Ühüm – puszilt a számra.

- És miért? – néztem fel rá.

- Kitűntél a tömegből – mosolygott féloldalasan – Mindenhol egyedül láttalak, az ebédlőben külön asztalnál ültél, csak a kötelező rendezvényeken voltál ott, és minden nap villámgyorsan leléptél a kicsengetés után. Függetlennek és határozottnak tűntél, de látszott rajtad, hogy bánt valami. Érdekelt, hogy mi, de soha nem volt bátorságom megkérdezni. Meg akartalak ismerni, de túl gyáva voltam hozzá.

Döbbenten néztem rá, lassan fogtam fel a szavakat. Az én szememben képtelenségnek tűnt, hogy ő, pont ő érdeklődött az életem iránt. Érdeklődött irántam.

- Tele vagy titkokkal. És ez kíváncsivá tesz – súgta szinte a számba, annyira közel volt hozzám.

- Pedig az lenne a legjobb, ha a titkaim titkok maradnának – bújtam ki öleléséből, és pár lépéssel arrébb megálltam.

- Rosszat mondtam? – érintette meg finoman a vállam.

- Nem, csak… ezek olyan dolgok, amikről nem szeretek beszélni – mondtam halkan.

- És mi lesz, ha megint valami olyat mondok, amitől kiborulsz? – tárta szét a karját – Mint a múltkor?

Felé fordultam, de nem mondtam semmit. Ez kétség kívül a gyengepontom, és igaza volt, bármelyik szavától kibukhatok.

- Jó, érzelmileg labilis vagyok, ezt belátom – húztam el a szám – De erről nem tehetek.

- Nem is mondtam. Csak nem szeretnélek megint úgy látni, ráadásul azzal a tudattal, hogy miattam sírtál, de dunsztom sincs, miért.

- Nem tehetsz róla. Sajnálom.

- Csak ígérd meg, hogy nem lesz több ilyen – hajtotta oldalra a fejét.

- Megpróbálom – mosolyodtam el halványan.

- Az nekem elég – húzott közelebb magához.

Kezét derekamra csúsztatta, karomat nyaka köré fontam. Meleg, sötét tekintete az enyémet fürkészte, én pedig lábujjhegyre álltam és óvatosan szájon pusziltam. Elmosolyodott, majd hosszasan megcsókolt.

- El kellene pakolnunk – mondtam, miután szétváltunk.

- Elrontod a pillanatot – nevetett fel halkan.

- Az lehet, de mi lesz, ha apa így talál ránk? – kérdeztem – Szerinted mire fog gondolni?

- Jó, lehet, hogy igazad van – sóhajtott. Még egyszer gyorsan megcsókolt, majd nekiláttunk elmosogatni.

- Nem gondoltam volna, hogy tudsz főzni – jegyeztem meg, mikor a serpenyőt mosogattam.

- A nagybátyám nem egy konyhatündér – felelte nevetve – Néhány év alatt meguntam a mirelit kaját és a pizzát. Feltaláltam magam – vonta meg a vállát, és a helyére tette az utolsó tányért is –Ez kész. És most? – ölelt át.

Kulcszörgés zavart meg minket, mielőtt válaszolhattam volna.

Kinyílt az ajtó és apa lépett be rajta.

- Letty! Ébren vagy? – jött beljebb. A kezdeti mosoly egyből lehervadt róla, amikor meglátott minket.

- Hát ti meg?

- Apa, nyugi! – bújtam ki a fiú karjai közül. Tudtam milyen, egyből a legrosszabbra gondol – Semmi olyan nem történt.

- Figyelmeztettelek, hogy ne… - meredt rá, közben mutatóujjával mutogatott.

- Apa! – szakítottam félbe.

- Szerintem jobb lesz, ha most elmegyek – szólalt meg Clay. Halványan elmosolyodtam és bólintottam. Kikísértem, magam mögött meg becsuktam az ajtót. Egymással szemben álltunk, a kezemet fogta és az ujjaimmal játszott.

- Bocsi apa miatt – mondtam kínosan.

- Ugyan, semmi baj, megértem a reakcióját – nevetett fel – Bár lehet, hogy pillanatnyilag nem vagyok a kedvence.

- Nyugi, beszélek vele. Nem hagyom, hogy bántson – csókoltam meg – De most inkább visszamegyek, nem akarom, hogy még jobban kiakadjon.

- Rendben – simította meg az arcom – Majd beszélünk.

- Oké – mosolyogtam. Megvártam, amíg kiér az utcára, utána visszamentem a házba. Sóhajtottam egyet amolyan „Essünk túl rajta” stílusban, és a konyhába mentem.

Apa ugyanott, ugyanolyan pózban volt, mint amikor otthagytuk. Előre meredt, testtartása merev volt és egyenes, láthatóan ideges és nagyon töri a fejét. Az évek során kitapasztaltam ezt a reakciót. Ilyen, amikor nagyon kiborul. Korábban mindig anya nyugtatta le, amikor néha-néha kiakadt. Például, amikor hatodikban intőt kaptam, amiért ellógtam az énekórát. Jó poénnak tűnt, gondoltam, egyszer ki kell próbálni.

A baleset óta már nem csináltam semmi rendbontót, igazi felelősségteljes jó kislány lettem, így apa is sokkal nyugodtabb lett.

- Apa? – kérdeztem halkan, mire felém fordult.

- Scarlet! – kezdte. Óó – Mégis mi a fene volt ez?

- Micsoda?

- Egy estére hagylak magadra és… az ágyban kötsz ki vele? – akadt ki.

- Mi van? – képedtem el – Te komolyan ezt feltételezed rólam?

- Mégis mit higgyek, ha arra kell hazajönnöm, hogy egy szál hálóingben flangálsz vele a házban?

- Ha nem lett volna rajtam, akkor megértenélek, de így nem kéne ilyeneket mondanod!

- Ne feleselj velem! – emelte fel mutatóujját – Nem is ismered olyan rég óta, mit képzeltél?!

- Semmit! Értsd már meg, hogy semmi nem történt! Hazahozott, és itt maradt velem, mert nem akartam egyedül lenni!

- Ne hazudj nekem!

- Azt hittem, bízol bennem – mondtam szomorúan.

- Én… bízom benned, Scarlet – fogta kezével a halántékát.

- Nem úgy látszik – ráztam a fejem, majd sarkon fordultam és felsiettem a szobámba.

Gyorsan magamra kaptam egy farmert, egy fehér pólót és egy pulóvert, zsebre tettem a telefonomat és lementem a lépcsőn az előszobába. Beleléptem a bokacsizmámba és felvettem a kabátom.

- Most meg hová mész? – jött utánam elképedve.

- A nagyiékhoz. Hazahozom Marcusékat – nyitottam ki az ajtót, majd hangosan becsaptam magam mögött, és elindultam a délelőtti napfényben az utcán.

Az első pár méteren szinte rohantam, de aztán alábbhagytak az indulataim. Valamilyen szintem meg tudtam érteni. Ha a helyében lettem volna, lehet, hogy én is így reagáltam volna. De neki is meg kellene értenie, hogy nem vagyok már kislány, és ha történt volna valami az éjjel, az is az én döntésem lett volna. Ez az én életem.