Másnap volt az utolsó tanítási nap a karácsonyi szünet előtt.
Csütörtökön szenteste, Mellisával pedig megbeszéltük, hogy délután elmegyünk
megvenni az ajándékokat, mivel szabadnapos leszek. Elhívtam Shirley-t is, hogy
tartson velünk, szívesen beleegyezett. Úgyhogy utolsó óra után Devora felvett
minket a suli előtt, mert ugye ő nem maradhat ki, ha vásárlásról van szó, és
elindultunk bevásárolni. Shirley az anyukájával ment, a városban találkoztunk.
- Let! Hé, itt vagyok! – hallottam barátnőm hangját, de a
nagy tömeg miatt először nem vettem észre. Valószínűleg az egész államból ide
jöttek az emberek vásárolni, ugyanis annyi embert még soha nem láttam, mint
ahányan a pláza feldíszített földszintjén tartózkodtak. Lábujjhegyre álltam, és
szerencsémre a következő pillanatban megláttam az ismerős szőke hajkoronát.
Mindig is irigyeltem barátnőm természetes szőke, göndör fürtjeit, amik szöges
ellentétei az én egyenes, sötét tincseimnek.
- Lee! – ugrottam nyakába, mikor mellém ért. Őszi szünet óta
nem láttam, ami bizony igen hosszú idő, ha valakinek ilyen jó barátnője van.
- Uram isten! – kapta szája elé kezét, miután elengedtem –
Hiszen te mosolyogsz! Megmondtam neked, hogy jó választás az a srác! – tette
csípőre kezét.
- És mennyire igazad volt! – helyeseltem, majd eszembe jutott
a másik kettő, szótlanul álldogáló lány. Gyorsan bemutattam őket egymásnak –
Anyukád hol van? – kérdeztem, mert feltűnt, hogy a vidám hangú Mrs. Fry nincs
sehol.
- Á – legyintett – Azt mondta, mindenképpen meg kell néznie
valami leárazást a konyhai eszközöknél, vásároljak csak nyugodtan.
- Akkor – csapta össze tenyerét Dev, majd elrikkantotta magát
– Shoppingra fel!
Szinte az összes üzletet végigjártuk már, mire az ajándékok
nagy részét megvettük. Marcusnak beszereztem egy hógömböt, mivel újabban
gyűjteni kezdte őket, Courtney-nek egy mesekönyvet, Lisának karkötőket,
Devorának egy sálat, amiről ő maga nyilatkozta, hogy irtóra tetszik neki, de
mivel most nem magának vásárol, nem veszi meg. Az egyik könyvesboltban
előfizettem egy könyvsorozatra, amiről apa már hetek óta beszél, így már csak
két embernek kellett ajándékot találnom. Shirley-nek és Claytonnak.
- Lee, nézd csak – emeltem fel egy bordó, kötött sapkát egy
pultról az egyik ruhaboltban. Barátnőm nagyon szerette az efféle téli cuccokat,
mégis mindig azt mondja, nincs neki elég.
- Azta, de jó sapi! – kapta ki a kezemből – Kinek veszed?
- Öö… az unokanővéremnek – hazudtam. Természetesen
meglepetésnek szántam, nem akartam elárulni, neki néztem ki, de így most már
biztos voltam benne, hogy tetszeni fog neki. Az unokanővérem, Alice pedig
úgysem tudja meg. Gyorsan kifizettem a sapkát, majd továbbindultunk. Eléggé
elfáradtunk már a sok sétában és nézelődésben, ezért beültünk egy kávézóba.
- Szerintem nagyjából készen vagyunk, nem? – kérdezte Dev.
- Á, én még nem találtam semmit sem Clay-nek, és sajnos
ötletem sincs – kevergettem a kávémat.
- Veszel neki ajándékot? – mosolygott Lisa.
- Te is vettél Alex-nek, nem?
- Végülis, ja. De nekem könnyebb dolgom volt – vonta meg
vállát, utalva arra, ő egy CD-vel elintézte ezt az egészet. De én nem akartam
ilyesmit venni, hiszen bármikor megváltozhat az ízlése, vagy mit tudom én.
Sokkal jobban tudja saját maga, melyikre vágyik a legjobban.
- Vegyél neki sálat – ajánlotta Shirley.
- Vagy zoknit – csatlakozott Dev nevetve.
- Kösz a segítséget – nevettem én is.
- Majd még megyünk egy-két kört, biztos meglátsz valamit a
kirakatokban – mosolygott rám Lisa.
Igaza lett, az üzletek előtt sétálva megakadt a szemem
valamin.
- Szerintetek ez milyen lenne? – mutattam rá az üvegen
keresztül.
- Nem tudom, szoktak ilyet hordani a fiúk? – méregette
Shirley.
- Igen, Chris-nek is vettem már hasonlót – bólogatott Devora.
- Mindegy, megveszem – mentem be az üzletbe, majd miután
elmagyaráztam az eladónak, pontosan mit is szeretnék, beletette egy szürke kis
zacskóba – Végre megvan minden – léptem ki barátnőim közé.
- Oké, akkor már csak anyut kéne megkeresni – forgolódott
Shirley.
- Az ott nem ő? – mutattam a szökőkútnál felállított hatalmas
karácsonyfa felé, ahol Mrs. Fry-t vettem észre egy magas férfival társalogni.
Shirley anyukája nem túl alacsony, csinos nő, és barátnőm elmondása szerint
újabban ismét keresi a férfiak társaságát…
- Anyuu, ne máár – nyüszített Lee, majd átverekedve magát a
kisebb tömegen, édesanyja felé vette az irányt, mi hárman pedig követtük.
Egymás mellett felsorakoztunk a meseszép fenyőfa alatt, kezünkben megannyi
zacskóval és szemügyre vettük a hapsit. Nem volt túl idős, negyvenes éveiben
járhatott. Sportos alkat, arcán borostával, amitől kifejezetten jóképű volt.
- Sziasztok, lányok – fordult felénk mosolyogva Mrs. Fry –
Bevásároltatok?
- Anya, ő kicsoda? – engedte el füle mellett a kérdést
barátnőm.
- Ő Michael Naylor – mutatta be – Az egyik üzletben futottam
össze vele. Mike, ő itt a lányom, Shirley, és a barátnői.
- Örülök – nyújtott kezet mosolyogva Michael, de Lee csak
bosszúsan méregette, és nem nyújtotta saját kezét, mire a férfi zavartan zsebre
tette, majd köszönt nekünk is.
- Hát… Akkor indulhatunk? – fordult felénk Mrs. Fry.
Bólintottunk, és mi, lányok elindultunk a lift felé, amivel majd lemegyünk a
parkolóba – Nos, akkor majd még talán összefutunk – mosolygott Shirley anyukája
a férfire, majd ő is utánunk jött.
- Hogy értetted, hogy még összefuttok? – nézett rá barátnőm
résnyire szűkült szemmel.
- Megadta a telefonszámát – húzta ki magát büszkén a nő.
Shirley még aznap este felhívott, hogy elpanaszolhassa nekem
bánatát. Nem örült neki, hogy ismét egy idegen pasi legyeskedik anyukája körül.
Pedig szerintem ebben nincs különösebben semmi rossz, csupán tovább szeretne
lépni. Mindenesetre türelmesen hallgattam barátnőmet, hiszen ő is már
megannyiszor hallgatta az én panaszáradataimat.
- El sem hiszem, hogy már elfelejtette apát – váltott
szomorkásabb hangra.
- Nem felejtette el, csupán újra szeretné kezdeni – próbáltam
vigasztalni – Nem lehet, hogy egyedül érzi magát?
- De hisz’ itt vagyok én is! Nincs egyedül.
- Tudod, hogy nem erre gondoltam – folytattam lágy hangon –
Csak szerintem valamennyire pótolni szeretné az űrt apukád után. De ne aggódj
ezen ennyit, hiszen még az sem biztos, hogy lesz ebből valami…
- Vacsora előtt felhívta – szólt közbe halkan – Mármint
Michael anyát. Felállt az asztaltól és felment a szobájába. Fél óráig
beszéltek!
- Ó – csak ennyit tudtam kinyögni – Elmondta, miről?
- Szeretné, ha jobban megismernék egymást – mesélte nyávogós
hangon, váltogatva a hangmagasságot, amitől én elmosolyodtam.
- És biztos, hogy ez annyira rossz? Mi van, ha ez a Mike
rendes hapsi? Legalábbis nekem elsőre annak tűnt…
- Ezt csak azért mondod, mert nem veled történik ez. Mit
szólnál, ha apukádnak lenne barátnője? Hm?
- Ha normális nő lenne, nem lenne vele semmi bajom – mondtam,
és komolyan is gondoltam. Amióta anya nincs, apa egyre többet lóg a barátaival,
de sokszor látom rajta, hogy magányos. Ha találna magának egy normális
barátnőt, azt én sem ellenezném.
- Na, mindegy – sóhajtott – Beszéljünk másról. Mikor adod oda
Clay-nek az ajándékot?
- Holnap csak ötig kell a kávézóban lennem, utána eljön
értem, gondolom, valamikor akkor – mondtam – Kíváncsi vagyok, mit fog hozzá
szólni…
- Biztos tetszeni fog neki, hiszen tőled kapja – bíztatott
vidámabb hangon.
- Remélem – mondtam szinte csak magam elé.
Mivel már nincs iskola, Dominic megkért, fél egyre menjek be,
és ötig maradjak. Karácsony előtt mindig nagyobb a forgalom, mint általában,
ráadásul ez az az időszak, amikor az emberek az utcán vannak. Ilyenkor jól jön
a segítség.
Egyfolytában talpon voltam, végig teltházunk volt. Otthonról
úgy jöttem el, hogy csak egy gyorsan összedobott szendvicset ettem, és itt is
csak egy szelet sütire jutott időm, ezért kitörő lelkesedéssel fogadtam Clayton
ötletét, miszerint menjünk el Luke Crowe büféjébe.
Egymással szemben leültünk a piros huzattal ellátott padokra,
és nézegetni kezdtük az étlapot. Luke kis étterme volt az egyetlen hasonló itt,
Millbrookban, és igen jól ment. A kaja jó, nem is drága, és bárkit szívesen
látnak, akár mikor is toppan be. Luke negyven körüli, vicces férfi. Minden álma
valóra vált, amikor tizenhat éve megnyitotta az éttermet. Van egy felesége,
Michelle és egy 15 éves lánya, Nancy. Ő a mi sulinkba jár, ez az első éve a
Stanhope Elmore-on. Nem szoktam beszélni vele, kissé különc lány, és talán még
beképzeltnek is mondható. Tipikus mai tizenéves.
- Mit adhatok? – jelent meg az egyik pincérlány. Velem
egyidős, fekete hajú, magas lány. Őt is ismerem, egy évfolyamba járunk. Unottan
felveszi a rendelésem, majd bűbájos mosollyal arcán végighallgatja Clay-t is. Ó, anyám.
- Nehéz napod volt? – dőlt hátra a fiú, miután szúrós szemmel
végigkísértem a leányzó lépteit és popórázását a pulthoz vezető úton.
- Aha – fordultam felé. Szürke, kötött sapkáját levette
fejéről, mikor ide értünk, haja most össze-vissza áll, ennek ellenére irtó jól
nézett ki. Fehér, mintás pólót, sötétszürke pulóvert és farmert viselt. Hosszú
szempillái alól engem figyelt sötét szemeivel, én pedig elmosolyodtam.
- Min mosolyogsz? – görbítette el ő is száját.
- Rajtad.
- Miért? Hü.lyén nézek ki? – nevetett fel halkan.
- Nem – ráztam meg a fejem – Épp ellenkezőleg. Nem tudok
betelni veled.
- Khm – zavart bele beszélgetésünkbe a kis feketeség. Kezemet
elvettem az asztalról, mire letette elém a tányért, rajta a sok finomsággal.
Clay is megköszönte saját adagját, majd enni kezdtünk, közben pedig végig
beszélgettünk.
- Akkor ez most elmegy harmadik randinak? – kapott be egy
sült krumplit.
- Harmadiknak? – kérdeztem.
- Hát az első volt Mellisáék bulija. A második meg a bál,
nem? – mosolygott.
- De – mosolyogtam én is.
- És, mit tervezel mára? – váltott témát.
- Hát, ha hazamegyek, akkor szerintem feldíszítjük a
karácsonyfát – gondolkodtam – Nem csatlakozol? – vetettem fel – Csak ha nincs
dolgod.
- Nem, ráérek. De nem tudom, apukád örülne-e nekem.
- Nyugi, már megbékélt a helyzettel. Én pedig kifejezetten
örülnék neki – vontam meg vállam.
- Mért nem ezzel kezdted – mosolyodott el, majd áthajolt a
kis asztalon, hogy megcsókoljon.
Az ajtónk előtt Clay finoman visszarántott, magához húzott és
a szemembe nézett.
- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?
- Teljesen – Lábujjhegyre álltam és kabátja szélénél fogva
közelebb húztam, majd megcsókoltam. A következő pillanatban kinyílt a bejárati
ajtó. Egyből szétrebbentünk és odafordítottuk a fejünket, nekem pedig
elkerekedett a szemem – Lee?
- Letty! – ugrott nyakamba – Apukád elhívott karácsonyfát
díszíteni. Gondolta, lepjelek meg – vigyorgott. Észrevette a mellettem álló
Clayton-t, tetőtől talpig végigmérte, majd a fülemhez hajolt, közben le se
vette róla szemét – Ő lenne az?
- Igen – fogtam meg a fiú kezét mosolyogva – Lee, bemutatom
Clay-t. Clay, ő a legjobb barátnőm, Shirley.
- Szia – nyújtotta kezét Lee, barátom pedig féloldalasan
mosollyal kezet fogott vele.
- Szerintem jobb lesz, ha most bemegyünk – ajánlottam, mivel
észrevettem, hogy Shirley zokniban és kabát nélkül áll az ajtó előtti „Welcome”
feliratú lábtörlőn. Bólintással jelezték egyetértésüket, így mindhárman
benyomultunk a lakásba. Barátnőm egyből eltűnt a nappaliban, mi is utána
mentünk, miután levettük a cipőnket és kabátunkat.
A nappali sarkában állt az terebélyes fenyőfa, amit apával és
a testvéreimmel közösen választottunk ki, miután tegnap hazaértem a
vásárlásból. A földön mindenhol dobozok sorakoztak, bennük különböző díszekkel
és égősorokkal. Courtney épp egy gyöngysorral játszott, Marcus az egyik
dobozból szedegette ki az üveggömböket, Shirley pedig az égősort próbálta
kibogozni. Apa bukkant fel a konyhából. Megtorpant, mikor észrevette Clayton-t,
amint a kezemet fogja. Ő illedelmesen kinyújtotta kezét, bár arcáról nem
lehetett leolvasni gondolatait.
- Jó napot, Mr. Montoya.
- Apa! – sziszegtem, mire pár pillanat gondolkodás után
halványan elmosolyodott és belecsapott a fiú tenyerébe. Halkan sóhajtottam
egyet.
- Na? Díszíthetünk már? – termett mellettünk húgom.
- Persze – öleltem át.
Bevallom, az elején egy kicsit én is tartottam attól, vajon
jó ötlet volt-e elhívni Clay-t. De aztán beláttam, hogy igen. A sok segítő
kéznek köszönhetően pikk-pakk sejtelmes fényű, gyönyörű karácsonyfát
varázsoltunk az egyszerű fenyőfából. Apa és Clay feltette az égősort, Shirley
segített a gyöngysornál, Marcus a piros és fehér gömböket adogatta, én pedig
Courtney-vel a szaloncukrokat tettem fel a fára, közben mindenben segítettem a
többieknek. Már csak egy valami hiányzott…
- Feltehetem a csillagot? – szorongatta Court az arany színű
darabot, csillogó szemét ide-oda kapkodva közöttünk.
- Hiszen fel sem éred a tetejét – sóhajtott Marcus, egyből
elvéve a kislány kedvét.
- Dehogynem – mosolygott rá Clay, majd a nyakába vette, így
már elég magasan volt ahhoz, hogy hatalmas mosollyal arcán a fa tetejére
tehesse a csúcsdíszt. Amikor újra a földön volt, átölelte a fiút. Elérzékenyült
mosollyal figyeltem a jelenetet.
- Na, jól van – csapta össze tenyerét apa – Fél óra múlva
vacsora. Clayton, maradsz?
- Csak ha nem zavarok.
- Nem – mosolygott rá –, nem zavarsz.
Gyorsan összepakoltuk a dobozokat, a testvéreim pedig leültek
a kanapéra tévét nézni.
- Szeretnék mondani valamit – súgta Clay. Kérdőn néztem rá,
szemében mosoly bujkált.
- Egy pillanat – léptem Lee mellé – Itt maradsz velük? –
böktem a kanapén ülő gyerekek felé.
- Persze, miért? – vonta meg vállát.
- Mindjárt jövünk – mosolyogtam rá, majd kézen fogtam
Clayton-t és a szobám felé vezettem. Becsuktam magunk mögött az ajtót és felé
fordultam – Ugye, megmondtam, hogy nem lesz vészes – öleltem át, mire egy
csókkal válaszolt, amibe belemosolyogtam – Mit akartál mondani?
- Igazából adni szeretnék valamit – adott még egy gyors
puszit a számra, majd elengedett és előhúzott a nadrágja zsebéből egy apró
fekete dobozt, halványpiros szalaggal átkötve.
- Ez… ez meg mi? – forgattam kezemben.
- Nézd meg – mondta sejtelmesen – Remélem, tetszik.
Óvatosan kikötöttem a szalagot és felnyitottam a doboz
tetejét. Egy nyaklánc. Egy sötétkék kövekkel kirakott szív medál volt rajta,
egyszerű, vékony lánccal átfűzve.
- Ez… gyönyörű – simítottam végig a medálon.
- Nézd meg jobban – mosolygott. Először nem értettem, mire
gondol, de amikor kivettem a dobozkából és ujjaim között forgatni kezdtem,
észrevettem az apró gravírozást a hátulján. December
19.
- A Karácsonyi Bál? – kérdeztem elbűvölve. Azon a napon
jöttünk össze. Az első csókunk.
- Igen – vette ki a kezemből a láncot, és mögém lépett. Kezemmel
felfogtam a hajamat, és megvártam, hogy becsatolja a kis kapcsot.
- Nem is tudom, mit mondjak – ráztam meg finoman a fejem -
Várj, nekem is van ajándékom – léptem az asztalomhoz, és elővettem a felső
fiókból a kis szürke zacskót, amibe az eladó tette még a boltban – Nem tudtam
igazán, mit adhatnék neked – nyomtam kezébe, és figyeltem, ahogy előveszi azt a
bőr karkötőt, amit megláttam a kirakatban
– A te ajándékodhoz képest ez semmiség, de remélem, azért tetszik, és… -
magyarázkodtam, de félbeszakított.
- Tökéletes – húzott magához – Nem az a lényeg, hogy mit adsz
– simította meg arcom – Hanem az, hogy te adod.
- Biztos? – húztam el a szám – De hisz olyan kis egyszerű…
- Biztos – csókolt meg. Mikor elváltunk, homlokomat az övének
támasztottam.
- Örülök.
