6. rész

Egész hétfőn levakarhatatlan mosollyal mászkáltam a suliban, ami a szombatnak köszönhető. A Ryan-ügyet megpróbáltam teljesen elfelejteni, több-kevesebb sikerrel. A buli végig többször is megpróbált összefutni velem, de én nem voltam hajlandó huzamosabb ideig elmenni Clay és Mellisa közeléből, úgyhogy szerencsére feladta. Barátnőm ezerszer is bocsánatot kért unokabátyja viselkedését illetően, bár én minden alkalommal biztosítottam róla, egyáltalán nem haragszom rá.

Az ebédlő felé tartottunk Lisával, a folyosókat mindenhol égősorok és lelógó díszek ékesítették. Nem kérdés, hétvégén kidekorálták a sulit a szombati Karácsonyi Bálra. A Szalagavató után ez a diákok második kedvenc iskolai eseménye. Állítólag nagyon jó, én még sajnos nem voltam, mivel senki nem hívott meg az előző két évben, barátok híján pedig semmi kedvem nem volt elmenni.

- Elképesztő – szólalt meg barátnőm -, mindjárt itt a karácsony!

- Hát, repül az idő – karoltam át.

- Téged meghívott már valaki a bálra? – fordult felém, a valaki szót külön kihangsúlyozva. Tudtam kire gondol.

- Nem, még nem – csóváltam a fejem – És téged?

- Sajnos nem – húzta el a száját. Épp bíztatni kezdtem volna, nehogy már nekem itt elszontyolodjon, amikor a tornaterem felől Clayton bukkant fel, és egyenesen felénk tartott.

- Sziasztok – köszönt, majd felém fordult – Elrabolhatlak egy percre?

- Vidd csak – felelt helyettem Mellisa – Foglalok neked helyet – mosolygott rám, majd a fiú mellett elhaladva rákacsintott – Csak ügyesen!

Mosolyogva bólintott, és visszafordult hozzám. Egy pillanatig csak engem vizslatott, kinyitotta a száját, majd újra becsukta. Látszólag valami fontosat akart mondani, és már az én kíváncsiságomat is felkeltette, úgyhogy kérdőn meredtem rá.

- Tudom, hogy kissé zűrös a kapcsolatunk – kezdte sóhajtva -, és voltak már kisebb-nagyobb problémáink. De ezeken túljutottunk, és ha lesznek is újabbak, azokon is túljutunk – simított végig a kezemen, és egy pillanatra elhallgatott – Elég régóta fontolgatok már valamit, de a hétvégén úgy döntöttem, miért ne? – húzta féloldalas mosolyra a száját, és egy kissé oldalra biccentette a fejét – Szóval, lennél a partnerem szombaton?

Be kell vallanom, a lelkem mélyén nagyon vágytam rá, hogy feltegye nekem ezt a kérdést, de most, hogy tényleg kimondta, hirtelen megdöbbentem. Velem akar Clayton menni a bálra? Ez komolyan megtörténik?

- Persze – mosolyogtam rá.

- Szuper – vigyorgott, majd homlokon puszilt – Akkor majd még beszélünk.

- Oké, de én most elmegyek ebédelni, Lisa már biztos vár – köszöntem el tőle, majd kikerültem, és a kezemet a szám elé kapva mosolyogtam. Te jó ég, mi történik velem?

A menzán nem is nagyon figyeltem, mi került a tányéromra, csak vigyorogva bólogattam a konyhásnőnek, amikor felém tolta a tényért. Szinte biztos, hogy bolondnak nézett. De hát, nem tudhatja, mennyire boldog voltam. Körbetekintettem, Mellisát az egyik hátrébb lévő asztalnál találtam meg.

- Elhívott! – ültem le mellé, és az arcából ítélve, enyhén megijedt tőlem. Majd mikor felfogta, mit mondtam, leesett az álla.

- Komolyan? – kérdezte elkerekedett szemekkel, mire én csak bólogattam, közben vigyorogtam, mint egy vadalma – Tudtam én, hogy megteszi!

- Tényleg tudtad? – csodálkoztam.

- Aha, még a buliban mondta szombaton. De most az a kérdés, van-e viselhető ruhád?

- Hé!

- Már bocs, de azért ugye nem farmerszoknyában akarsz jönni? – húzta el a száját, és be kellett látnom, igaza van.

- Ugye tudod, mit jelent ez?

- Vásárolunk? – derült fel az arca.

- Igen, vásárolunk – mosolyogtam rá –De nekem csak holnap lesz jó, mert amúgy dolgozom.

- Nem gond, megoldjuk!

 ***

- Alex Sweeney meghívott! – ugrott mellém Mellisa, amikor kedden utolsó óra után a szekrényembe pakoltam. Olyan hirtelen került mellém, hogy egy kicsit hátratántorodtam ijedtemben, majd észrevettem várakozásteljes arcát, úgyhogy megöleltem.

- De hisz ez szuper! Mikor?

- Óra előtt – vigyorgott, mint egy kisgyerek, aki nagyobb szeletet kapott a csokitortából, mint a testvére, és közben előre-hátra dülöngélt.

- Mondtam én, hogy nem kell aggódnod – karoltam bele, és elindultunk kifelé.

- Nem is mondtad – pillantott rám.

- Akkor csak gondoltam – mosolyogtam.

Tegnap este elkéretőztem apától szombatra és a mai vásárlásra is. Nem mondanám, hogy ugyanakkora lelkesedéssel fogadta a hírt, mint amekkorával én, de látszott rajta, hogy örül, amiért boldog vagyok.

Mivel Lisa csak két utcányira lakik a sulitól, hozzájuk sétáltunk el, hogy a kocsival Montgomerybe menjünk vásárolni. Mikor Devora megtudta, mindkettőnknek van partnere a bálra, viszont ruhánk nincs, eltökélte magát, hogy segít nekünk, úgyhogy bepattant a volán mögé, és nagy gázzal a város felé vette az irányt.

 Már órák óta jártuk a boltokat, legalábbis szerintem, de még mindig nem találtam megfelelő ruhát. Mellisa már igen, a kezében lévő papírzacskóban lapult az a fehér ruha, ami mindannyiunk tetszését elnyerte. Pánt nélküli, térd fölé érő, és remekül passzol barátnőm világos hajához.

Azok a ruhák, amik nekem tetszettek, mind olyan árban voltak, amiket képtelen voltam megfizetni, az összes olcsóbb pedig negatív szavazatot kapott. Már mindhárman lejártuk a lábunkat, és már majdnem feladtuk a keresést, amikor az egyik kirakatban megpillantottam egy barackszínű szoknyát. Valamivel térd alatt volt vége, derekán ezüstszínű övvel átkötve. Mell fölött egy fonott pánt haladt végig, ami hátul folytatódott, a szokásosnál nagyobb kivágást hagyva.

- Hű – álltam meg az üvegablak előtt, a lányok is követték példámat – Ez valami gyönyörű.

- Ja, és az ára is normális – jegyezte meg Dev.

- Akkor meg mire vártok? Nyomás befelé – lépett az ajtó felé Mellisa. Bent egy idősebb nénivel találkoztunk, aki barátságos mosollyal köszöntött minket.

- Miben segíthetek? – lépett közelebb.

- Azt a ruhát szeretné felpróbálni a barátnőm – bökött a ruha felé Devora.

- Természetesen, azonnal hozom – sétált oda a néni, majd óvatosan levette a szoknyát a próbababáról, amin eddig volt – Remek választás, ma érkezett – adta oda, majd a sarokban lévő kis próbafülke felé irányított. Hamar belebújtam, és kiléptem a függöny mögül.

- Hát ez valami elképesztő – mosolygott Lisa – Claynek le fog esni az álla!

- Egyetértek – tette csípőre kezét nővére.

- Rendben, akkor megvenném – bólintottam, majd visszavettem a saját ruháimat. Kifizettük, majd visszasétáltunk a kocsihoz.

- Nagy szerencse, hogy megláttad azt a ruhát, már azt hittem, soha nem jutunk haza – csatolta be a biztonsági övét Devora.

- Hát, remélem is, hogy jó döntés volt – pillantottam a mellettem lévő sötétkék szatyorra.

***

Másnap a kávézóban dolgoztam, két egyetemista lánynak készítettem a kávéját, amikor Clayton betoppant. Most nem csodálkozva méregettem, mint a múltkor, hanem mosolyogva köszöntem neki.

- Szia – köszönt vissza, és leült ugyanarra a székre, amin legutóbb várta a műszakom végét – Mondtam én neked, hogy egy mosoly nagyot dob a szerkódon.

- Haha – szóltam hátra a vállam felett, miközben a két forró csészét egy tálcára raktam – Mi járatban?

- Fel akartalak hívni, de rájöttem, hogy nincs meg a számod – könyökölt fel vigyorogva. A zsebemből elővettem a mobilom, és elé csúsztattam, mire felvonta a szemöldökét.

- Írd be a számod, az enyém is bent van, onnan ki tudod nézni – vontam meg a vállam – De most nekem ezt ki kell vinnem, mindjárt jövök – Emeltem fel a tálcát, és a lányok asztalához vittem. Amikor visszaértem, épp a saját telefonjába pötyögte be a számomat.

- Amúgy miért is akartál felhívni? – kérdeztem kissé félénken. Nem is tudom, mikor beszéltem utoljára apáékon kívül valakivel telefonon. Na jó, Mellisát és SHirleyt fel szoktam hívni, de hát ők mégiscsak a barátnőim.

- Nem beszéltük meg, mire menjek érted, és nem voltam benne biztos, hogy szombatig tudunk beszélni – válaszolt, anélkül, hogy felemelte volna a tekintetét. A következő pillanatban rám emelte a mobilt – Mosolyogj! – szólt, és még mielőtt felfogtam volna, mit is mond, meghallottam a kamera zárhangját.

- Hé!

- Mi van? Tök jó lett – mutatta felém a kijelzőt. A képen egyenesen a kamerába bámulok, bal kezemben egy kávéscsészét fogva. Egy tincs a szemembe lóg, szám kissé nyitva a hirtelen mozdulattól.

- Ja, tök jó – grimaszoltam, mire elnevette magát – Amúgy hol is tartottunk?

- Hogy hányra menjek érted – nyomkodta ismét a telefont.

- Lisa is jön, Alex elhívta.

- Tudom, mesélte – pillantott fel, féloldalas mosollyal arcán.

- Tudod? – csodálkoztam – Hogyhogy?

- Mivel Lex a legjobb haverom – tette el a zsebébe a fekete készüléket – De nem tudod elképzelni, mennyit kellett bíztatni!

- Komolyan?

- Aha, már tavaly is vele akart menni, de nem tudtuk rávenni, hogy megszólítsa – támaszkodott fel, és minden mozdulatomat figyelte.

- Hm… érdekes – pillantottam az ajtón belépő fekete hajú nőre.

- Miért is?

- Hát, mindig is azt hittem, a fiúk nem ilyen bátortalanok ezen a téren.

- Ha te azt tudnád… - halkult egy kissé el. Nem tudom, mire akart ezzel célozni, de nem is volt időm nagyon gondolkodni rajta, mivel az előbbi hölgy szúrós szemekkel méregetett.

- Szerintem jobb lesz, ha én most megyek – húztam el a számat. Nevetett, majd felállt.

- Hétre nálatok leszünk.

- Oké – szóltam még vissza neki, miközben már a kis asztal felé tartottam. Meghallgattam a hölgyet, közben hallottam az ajtó feletti csengőt, ami jelezte, már nincs idebent. Miután a nő ledarálta a rendelését, felvettem a pultról az ott hagyott mobilomat. Gyorsan átfutottam a névjegyeket, nem volt nehéz megtalálnom benne Claytonét. A neve mellett egy kis kép díszelgett, amikor megnéztem nagyobb méretben, kuncogtam egyet. Csinált magáról egy képet!

Bloglovin

Egy blogon láttam valami olyasmit, hogy állítólag meg fog szűnni a Google Reader,  ami behozza a friss bejegyzéseket, hogy ne kelljen mindig, folyamatosan nézned az adott blogod. Mármint amikor fellépsz a blogspot fiókodba, s megnézed milyen friss bejegyzések kerültek fel más-más blogra. És azt olvastam, hogy van egy oldal (bloglovin), ahol ugyanúgy lehet követni a blogokat, de ott csak látni lehet őket, nem lehet bejegyzést írni.
Bár még csak a történet elején tartok, gondoltam én is megcsinálom ezt, hátha valaki majd követ :)

Szóval ha van kedved, kövess :)
Follow my blog with Bloglovin

Forrás (közvetve: http://ninaandniallhoran.blogspot.hu, csak hogy reklámozzam egy kicsit :D )

5. rész

Amikor végre kijutottam a fizikateremből, kissé csodálkozva méregettem a folyosó túloldalán békésen, mosolyogva beszélgető Mellisát és Claytont. Látszólag jól el voltak, Lisa épp nevetett valamin, amit a fiú mondott.

- Nem mondod, komolyan? – kapta a szája elé karkötőkkel díszített kezét barátnőm, amikor melléjük értem.

- Lemaradtam valamiről? – kapkodtam közöttük a fejem.

- Clay épp elmesélte, milyen harcias voltál óra előtt – karolt át, és amolyan „Büszke vagyok rád!” stílusban magához szorított – Bárcsak ott lettem volna!

- Nem is voltam harcias – húztam össze a szemöldököm.

- Hát, nem mindenki mer visszaszólni a végzet asszonyának – vigyorgott Clay.

- Te is így hívod? – kérdeztem mosolyogva.

- Mint ahogy Sydney kivételével mindenki – bólintott.

- Jaj, majdnem elfelejtettem! – csapott a homlokára Mellisa, majd hozzám fordult – Tudom, hogy még csak ma ismerkedtünk össze, de az unokatesóm meghívott egy házibuliba, és nagyon örülnék, ha eljönnél velem.

- Hát ömm… - csodálkoztam. Talán ez az első eset, hogy valaki elhívott valahová, úgyhogy nem tudtam, mivel is kéne reagálnom.

- Na, légy szíves! Legalább lenne velem egy ismerős – könyörgött.

- De hisz’ nem azt mondtad, hogy ott lesz az unokatesód?

- Ő 21 éves, a barátai is vele egyidősek, mit csináljak én velük? – görbült le a szája.

- Hát, nem tudom. Akár el is mehetek – vontam meg a vállam.

- Juj, de jó! Köszi – ölelt meg úgy, hogy majdnem megfojtott.

- Jó, oké, elhiszem, hogy örülsz, de ez már egy kicsit szoros – paskoltam meg a hátát, hátha elenged.

- Ó, bocsi – lépett hátra, és a még mindig a falnak támaszkodó, és mosolyogva figyelő Claytonhoz fordult – Ha akarsz, te is jöhetsz. Azt mondták, azt hívok magammal, akit csak akarok.

- Köszi. Amúgy hol lesz? – kérdezte.

- Montgomery kertvárosában.

- Rendben, ott leszek – bólintott, majd rám kacsintott, amit hirtelen nem tudtam hová tenni.

***

Szombaton negyed ötkor Mellisáék házában készülődtünk. Apától a vártnál könnyebben el tudtam kéretőzni, szinte semmi ellenvetése nem volt az ellen, hogy végre kimozduljak egy kicsit, annak meg külön örült, hogy találtam magamnak egy barátnőt.

Lisa szülei egyből kedvesen fogadtak. Mindkettőjüknek ugyanolyan vidám arca van, mint a lányuknak. Találkoztam az idősebb lánnyal is, akit Devorának hívnak és 19 éves. Az ő haja is ugyanolyan világosbarna színű, mint Lisának, de az ő frizurája sokkal modernebb: Egyik oldalon csak pár centisre van nyírva, míg a másik oldalon majdnem a válláig ér. Meg kell hagyni, nagyon jól áll neki.

Mellisa szobájában készülődtünk. Elővettem a táskámból a ma estére szánt ruhámat, egy farmerszoknyát és egy világos blúzt.

- Ugye nem mondod komolyan, hogy abban szándékozol jönni? – meredt a kezemben tartott darabokra Mellisa.

- Hát, öö… ami azt illeti, de – vontam meg a vállam – Nem igazán tudom, mit kell egy ilyen házibulira felvenni.

- Ilyet semmiképpen – lépett hozzám, és kikapta a kezemből a ruhákat, majd az ágy mögé dobta.

- Hé! – háborodtam fel, de már nem figyelt rám, a ruhásszekrénye mélyén kutatott.

- Nem, ez nem jó… ez sem… ez sem… - motyogta, majd felegyenesedett és csípőre tette a kezét. Pár pillanat múlva sarkon fordult – Megvan! Dev! Hol van az a ruha, amit Mike bácsikánktól kaptál a szülinapodra? – sietett át a nővére szobájába.

Még szinte fel sem fogtam az imént történteket, máris visszajött, kezében egy pezsgőszínű ruhával, amit rögtön a kezembe nyomott.

- Ez jó lesz – mosolygott – Devnek nagyjából azok a méretei, mint neked. Rajta, bújj bele! – utasított.

- Nem, ezt nem lehet – tiltakoztam – Nem vehetem fel a nővéred ruháját!

- Ugyan, ő úgysem hordja, te pedig csodálatos leszel benne.

Igaza volt, a pántnélküli, combközépig érő ruha tökéletesen passzolt rám. Mell alatt egy fekete szaténszalag díszítette, ami hátul masniban végződött. A ruha alsó része kissé buggyos volt, aminek köszönhetően meglepően kényelmes volt a viselése, nem kell aggódnom amiatt, hogy esetleg felcsúszik. Mindig azt hittem, az ilyen ruhákkal csak a baj van. A filmekben mindenki folyamatosan csak húzogatja a szoknya alját.

- Megmondtam! Nagyon dögös vagy! – bólintott mosolyogva Mellisa, mint aki jól végezte dolgát. Ő egy sötétkék ruhát öltött magára, aminek pántjai hátul keresztezték egymást, a hátsó kivágás pedig háta nagy részét csupaszon hagyta. Maga a szoknya elől majdnem a térdéig ért, hátul viszont a lábszáránál lengedezett minden lépés után. Nagyon csinos volt. Haját kibontotta a szokásos fonatból, így most enyhe hullámokkal omlott vállára. Én is kibontva hagytam, de baloldalon Lisa befonta, így az összes hajam a jobb vállamra volt fésülve.

- Na, kész vagytok? – nyitott be Devora. Ő is hivatalos a buliba, egy kocsival fogunk majd menni. Fekete, nyakba kötős ruhát viselt, ami egy picit rövidebb volt az enyémnél.

- Persze, már mehetünk is – kapta fel a kis ezüstszínű retiküljét barátnőm, majd fekete magas sarkújában nővére után tipegett. Gyorsan én is belebújtam a cipőmbe, felkaptam a kabátom és utánuk siettem.

Nem sokkal később Devora az autópályára kormányozta a sötétzöld Toyotát. Lábáról levette a magas sarkút, mondván, sokkal kényelmesebben tud vezetni nélküle. Úgyhogy most feketére lakkozott körmű lábával taposta a gázpedált, miközben Mellisa bekapcsolta a rádiót. Az anyósülésen ülve váltogatta a csatornákat, én pedig a hátsó ülésről bámultam a kinti szürkületbe.

Mire megérkeztünk a helyszínre, már besötétedett. Kiszálltunk a kocsiból és a kivilágított ház felé indultunk. Mindenfelé lampionok és színes karácsonyi égősorok voltak lógatva, belülről pedig hangos zene hallatszódott ki. Az ajtón belépve rögtön felerősödött a „muzsika”, az előttünk lévő szoba tömve volt emberekkel, többnyire egyetemistákkal.

- Megyek, megkeresem Christ – kiabálta túl a zenét Devora, majd átnyomult a tömegen.

- A pasija – hajolt a fülemhez Lisa – Gyere, keressük meg az unokatesóm!

Bólintottam, majd elindult arra, amerre nem sokkal korábban nővére is ment, én pedig követtem. A szobában, ahol az előbb voltunk, mindenfelé fiatalok vonaglottak a zene ritmusára, bár voltak olyanok is, akik egy-egy csendesebb sarokba húzódva beszélgettek. Végighaladtunk egy folyosón, és egy világos konyhába értünk, ahol a pult tele volt mindenféle alkohollal és műanyag poharakkal. A helyiség közepén lévő asztalt körbeállták a huszonéves fiúk és lányok, és nagy valószínűséggel valami ivós játékot játszottak. Mellisa határozott léptekkel indult feléjük, és megállt egy viszonylag magas, világos hajú srác mögött.

- Szia, Ryan! – böködte meg a vállát, mire az említett Ryan megfordult, és széles mosollyal átölelte a barátnőmet, majd észrevett engem.

- Ő kicsoda? – bontakozott ki az ölelésből, és tetőtől talpig végigmért.

- Ó! – fordult meg Lisa – Ryan, ő a barátnőm, Scarlet. Letty, ő az unokabátyám, Ryan.

- Örvendek – nyújtott mosolyogva kezet. Pár pillanat után én is kinyújtottam a kezem, és kinyögtem egy sziát. Valamiért arra számítottam, hogy Mellisa unokatestvére lány, úgyhogy teljesen ledöbbentem a jóképű fiú látványától. 

Fél óra múlva Mellisával a táncolókat figyeltük az egyik kanapén ülve. Claytont még sehol nem láttuk, Devora pedig elvonult a barátjával. Épp valami pörgős szám szólt, amikor a szemem elé került egy kéz. Felpillantottam, és Ryan mosolygós arcát láttam magam előtt.

- Szabad? – kérdezte, én pedig barátnőmre pillantottam, aki csak bólogatott.

- Menj csak, legalább te ne unatkozz annyira – mosolygott. Gondoltam, mi bajom lehetne egy kis tánctól, úgyhogy a megfogtam a fiú kezét és felálltam. A „tánctér” közepére húzott, majd elkezdett ritmusra mozogni.

- Lis nem is mondta, hogy ilyen csinos barátnője van – vigyorgott, kissé megnövelve a hangerejét, mivel a zene eléggé elnyomta a hangokat.

- Csak csütörtökön ismertem meg – válaszoltam, kitérve a bók elől.

- Hát, ez aztán a mázli!

- Miért? – csodálkoztam.

- Ha nem találkoztok, én se ismerhettelek volna meg – kacsintott, mire az arcomba szökött a vér. Ekkor közelebb lépett, megragadta a derekam, és magához húzott, amin teljesen meglepődtem. Mellkasára tettem a kezem, és megpróbáltam egy kis távolságot erőltetni közénk, de nem különösebben hagyta.

- Ryan, engedj el! – szóltam rá, bár semmit nem értem el vele. A nyakamba fúrta a fejét, oda, ahol szabadon hagytam, majd szájával puszilgatni kezdett.

- Elképesztően dögös vagy – mondta a fülembe. A leheletét éreztem a nyakamon, amitől kellemetlen érzés fogott el. Magamban azért imádkoztam, bárcsak valaki észrevenne minket, és a segítségemre sietne, de ahogy gyors pillantást vetettem a körülöttünk táncoló tömegre, egyből rájöttem, hogy nem fogok segítséget kapni. Mindenki azt hiszi, hogy elkapott minket valamiféle szenvedély, és a félhomályban az arcomra ült rémületet se veheti senki észre. Kezdtem kicsit pánikolni, ugyanis időközben a magához szorító fiú keze a derekamról a lábamra vándorolt, és a szoknyám szélével játszadozott. Már épp a legrosszabbra gondoltam, amit egy alkohollal átitatott egyetemista srác csinálhat velem, amikor végre megérkezett a megmentőm.

- Elnézést, lekérhetem a hölgyet? – hallottam meg mellőlünk az ismerős, mély hangot, amiről soha nem gondoltam volna, hogy valaha ennyire örülni fogok neki. Ryan felemelte a fejét, és méregetni kezdte a fekete pólós fiút. Pár percig habozott, majd engedett a szorításon.

- Persze – eresztett el, rajtam pedig végigfutott a megkönnyebbülés – Még találkozunk – hajolt a fülemhez, mielőtt eltűnt a tömegben, én pedig Claytonhoz fordultam.

- Jól vagy? – kérdezte, egy lépéssel közelebb lépve.

- Aha, most már igen – erőltettem mosolyt az arcomra – Elég későn jöttél.

- Ahogy elnéztem, még épp időben - mosolygott vissza rám. Az előző számnak vége lett, és egy lassabb tempójú dallam vette kezdetét. Az eddig ide-oda ugráló tömeg egy pillanatra megállt, majd a kezek mindenfelé a derekakra kulcsolódtak. Clayre sandítottam, aki féloldalas mosolyra húzta a száját és közelebb vont magához. Érintése sokkal lágyabb volt, mint Ryané, aki erőszakosan szorongatott. Kezemet az előttem álló fiú nyaka köré tettem, és így kezdtünk el jobbra-balra ringatózni a zenére.

- Te annyira más vagy – mondta a szemembe bámulva.

- Miért? – kérdeztem vissza. Most már nem kellett hangosan beszélnem, annyira közel álltunk egymáshoz.

- Olyan vagy, mint egy elveszett kis őzike – mosolygott rám – Erősnek, ellenállónak és függetlennek tűnsz, de látszik rajtad, hogy törődésre vágysz. És ezzel kitűnsz a tömegből. Te nem egy vagy a sok közül, aki csak követi a többieket. És ez tetszik benned.

Egy hosszú másodpercig csak bámultam, erre aztán végképp nem tudtam mit reagálni. Kezemet elvettem a nyakától, és mellkasán végigcsúsztatva átkaroltam, fejemet pedig a mellkasára fektettem. Belepuszilt a hajamba, mire elmosolyodtam.

Sokszor azt kívánja az ember, bárcsak megállíthatná az időt. Most én is így éreztem. Olyan kellemes volt vele együtt ritmusra ringatózni, nem akartam elengedi. Megpróbáltam kiélvezni ameddig csak lehet, elraktározni a fejemben ezt az érzést, hogy borús napokon egyszerűen csak elővehessem. Azonban ez sem tartott örökké, a számnak vége lett, mi pedig a többiekhez hasonlóan, kissé távolabb álltunk egymástól.

- Megyek, iszom valamit – mondtam, ő pedig bólintott, és a kezemet fogva elindult mellettem.