11. rész

Másnap amilyen hamar csak tudtam, megkerestem Mellisát, hogy minden apró részletet kiszedhessek belőle. A negyedik szünet elején végre rá találtam. Magammal húztam, és pár perc múlva valóban a lánymosdóban kötöttünk ki.

- Na, hallgatlak – csuktam be az ajtót, és a falnak dőltem.

- Várj egy kicsit – emelte fel a kezét. Gondosan végigkopogtatta az ajtókat, de mivel sehonnan nem jött válasz, visszafordult hozzám, és csillogó szemmel belekezdett.

Elmesélte, hogy miközben táncoltak, többször is felreppent egy-egy bók a szemére, a ruhájára, vagy a hajára, és a fiú arról beszélt, hogy mennyire örül neki, hogy elhívta, mert még soha nem volt ilyen jó partnere, és ez az este tuti felejthetetlen lesz számára. De Lisa úgy gondolta, csak be akarja hálózni, vagy elhitetni vele dolgokat, hogy megbízzon benne. Ennek ellenére elmondása szerint irtó jól esett ez neki, és jól érezte magát. Amikor pedig Clayton-t és engem kitettek a házunknál, utána hazavitte, de nem engedte kiszállni az autóból.

- Azt mondta, nagyon jól érezte magát, és hogy majd ismételjük meg – lelkesedett barátnőm – Aztán áthajolt hozzám és megcsókolt – tapsikolt.

- Komolyan? És aztán?

- Anya kiszólt az ablakon hogy menjek már be – húzta el a száját – Nem feküdtek le addig, amíg haza nem értem.

- Csak aggódtak érted – nevettem.

- Akkor is, tök kínos volt! – grimaszolt, és mellkasa előtt összekulcsolta karjait – És veled történt valami érdekes?

- Semmi különös, hacsak… az, hogy ott maradt velem éjszaka és csinált nekem reggelit, nem számít annak – vontam meg a vállam mosolyogva, barátnőmnek meg elkerekedett a szeme.

- Nálad éjszakázott? És ez neked semmi különös? – kérdezte, de mielőtt válaszolhattam volna, valaki lehúzta az egyik vécét. Csodálkozva egymásra néztünk, majd az ajtó felé fordultunk, ami a következő pillanatban kivágódott, és Megan bukkant elő. Na ne már! Elkezdte mosni a kezét, közben a tükrön keresztül gúnyosan vigyorgott ránk.

- Hallom, kellemesen töltötted a szombat estédet, Scarlet – tépett le egy papírtörlőt.

- Semmi nem történt – mondtam meglepődve.

- Jaj, nekem aztán nem kell magyarázkodnod – veregette meg a vállam, mikor elhaladt mellettem, majd kiment a folyosóra.

- Ez meg hogy a francba került ide?! – fordultam Mellisa felé, aki csak zavartan csóválta a fejét.

- Nem tudom – vonta meg a vállát – Biztos felismerte a hangunk és hallgatózott.

- Ajj – fogtam a fejem.

- Most már mindegy, menjünk órára – mosolygott rám. Visszamosolyogtam, majd elindultunk.

Végig kellett szenvedtem egy unalmas fizikát, de ez még nem volt elég. Amikor kiléptem a teremből, és a szekrényem felé vettem az irányt, mindenki felém fordult. Volt aki, csalódott arccal, mások dühös tekintettel, néhányan pedig tipikus „Most komolyan? Ő?” pillantással méregettek. Először csak forgolódtam, nem értettem mi folyik itt. Végignéztem magamon, de semmi különöset nem vettem észre. Aztán beugrott. Megan! Tuti mindenkinek elmesélte a beszélgetésünket. Összébb húztam magam és gyorsabban kezdtem lépkedni.

A szekrényembe pakoltam a könyveimet, amikor Lisa mellettem termett, ezzel rám ijesztve.

- Te jó ég! – kaptam mellkasomhoz.

- Mi a baj? – kérdezte.

- Mindenki minket néz… - sütöttem le a szemem.

- Ja, te is hallottad? – mosolygott – Ne is törődj velük! Gyere, menjük ebédelni! – karolt belém, és a menza felé húzott.

Beálltunk a sorba, majd mikor a pult elé kerültünk, megpakoltuk a tálcánkat, és helyet kerestünk magunknak a zsúfolt teremben.

- Nézd csak, ott vannak a fiúk – mondta Mellisa, és elindult az egyik hátul lévő asztal felé, ahol én is megpillantottam Clayton-t és Alex-et három másik fiú társaságában.

- Biztos, hogy… - kezdtem volna, de barátnőm már néhány méterrel arrébb volt, nem is hallotta, hogy szóltam neki, így tétován utána indultam.

- Hé – intett Alex mosolyogva, amikor észrevett minket. Lisa mellé csusszant, én meg leültem Clay mellé.

- Szia – karolt át, majd adott egy gyors csókot.

- Szia – mosolyogtam rá zavartan, mivel ezt az egész ebédlő szeme láttára tette. Persze, mindenki egyből pusmogni kezdett.

- Hé, Tony, ha zavarunk, szólj nyugodtan – dobott felénk egy üres üdítős dobozt az egyik fiú.

- Tony? – kérdeztem mosolyogva.

- Nekik nem felel meg a Clay – vonta meg a vállát, majd a többiek felé fordult – Srácok, ő Letty. Letty, ők itt Jeff, Cody és Tyree – mutatott be minket egymásnak.

- Nem kell ennyire hivatalosan, elég a Ty – kacsintott rám a szőke fiú. Alex is bemutatta Mellisát, majd többnyire nyugiban enni kezdtünk.

- Amúgy – szólalt meg pár perc múlva Jeff, két falat közben – tényleg igaz, hogy Tony feltárta a szobád rejtelmeit, Letty? Már ha tudod, mire gondolok – vigyorgott kajánul, és én éreztem, hogy elvörösödöm.

- Ööö…

- Jeff, ilyen hülyeségeket meg honnan szedsz? – kérdezte Clay.

- Öregem, erről beszél az egész suli – tárta szét a karját Cody.

- Mi van? – szaladt össze a szemöldöke Alex-nek is.

- Hát… - kezdett bele Lisa, mire mind felé fordultak – Az úgy volt, hogy Megan kihallgatott minket, miközben erről beszéltünk a vécében.

- Áá, szóval a lányos csevej? – fordult felém Clayton.

- Haha – grimaszoltam.

- Na, srácok, én most elmegyek töridogát írni – jelentettem be tíz perc múlva, miután a fiúk közösen kitárgyalták ezt az egész pletykás ügyet. A tanárunknak, Mr. Alston-nak az a mániája, hogy dolgozatíráskor mindig öt perccel korábban jön, és öt perccel később megy, ami néha az őrületbe kerget minket. Meg amúgy is, még át akartam nézni, miből írunk – Tessék szurkolni!

- Minek, okos vagy te – vigyorgott rám Clay.

- Nem okos, csak szorgalmas – forgattam a szemem. Tegnap két órán keresztül magoltam az anyagot, és a végén már annyira le voltam amortizálódva, hogy este azonnal elaludtam, amint beledőltem az ágyba.

- Az ugyanaz – adott egy csókot, amibe belemosolyogtam.

- Nem igaz! Rosszabbak, mint két óvodás – csóválta fejét mosolyogva Ty.

- Érted megyek hétre – mondta Clayton. Még egyszer gyorsan megpusziltam, majd elköszöntem a többiektől és elindultam az órára.

A teremben leültem a helyemre, és vártam, hogy Mr. Alston megérkezzen, közben gyorsan átlapoztam a könyvben lévő fejezetet. Épp néhány évszámot memorizáltam, amikor valaki felült a padomra. Felnéztem, és megpillantottam Apryl Powell-t. Középhosszú, természetes vörös haja, borostyánszínű szeme és pisze orra van. Nagyjából ugyanolyan magas, mint én, és a kosárlabda csapat szerint igazi szépség. Még csak párszor futottam össze vele, beszélni sose beszéltünk, de hallani hallottam róla, nem is keveset. Igazi kis bestia, aki a végső pillanatig meghúzza magát, mint valami megfigyelő, ártatlannak tűnik, de aztán végzetesen lecsap. Ha Megan nem ebbe a suliba járna, ő lenne a helyén. Legalábbis mindenki ezt mondja.

- Szia, ööö… Scarlet, ugye? – mosolygott rám angyalian. Lábait keresztbe tette, és úgy ült az egyszemélyes padon, mint aki épp egy címlapfotózáson vesz részt.

- Igen? – néztem rá kérdőn.

- Tudod, azt rebesgetik a suliban, hogy együtt vagy Clayton Joyner-rel. Ez igaz? – vonta fel egyik szemöldökét.

- Hát… igen – válaszoltam, mire arcáról eltűnt a bájos mosoly, és fenyegetően közelebb hajolt hozzám.

- Rossz válasz – mondta fojtott hangon – Azt ajánlom, szállj le róla, mert különben igen-igen megjárod!

- Miss Powell, kérem, foglaljon helyet! – lépett be az ajtón egy magas, szemüveges férfi, a történelemtanár – Az asztalokról mindent pakoljanak el, csak egy toll maradhat! – adta ki az utasítást, majd miközben mindenki a könyveket rendezgette, elkezdte kiosztani a tesztfeladatot. Apryl gúnyos grimaszt vágott, majd lecsusszant a padomról és a saját helyére sietett.

Te jó ég! Két napja van pasim és már tudja az egész suli. Mi lesz még itt? gondoltam magamban.

- Óra indul! – tapsolt egyet a férfi, mire mindenki megfordította a lapokat és már csak a tollak sercegését lehetett hallani.

A kávézóban viszonylag nagy forgalom volt egész délután, szinte mindenki bemenekült a hideg elől, aki csak elment az ajtó előtt. Rendeltek egy forró italt, esetleg egy sütit, felmelegedtek, majd fancsali képpel újból nekivágtak a zord időnek. Háromnegyed hétkor az utolsó vendég is fizetett, majd elment. Tina épp söpört, én pedig szóltam Dom-nak, hogy hátramegyek átöltözni.

Felvettem a szürke, kötött tunikámat, majd elkezdtem összecsomagolni, amikor hátulról két erős kar fonódott derekam köré. Gyorsan megfordultam, és elfojtottam feltörni készülő sikolyomot, amikor belenéztem az ismerős sötét szempárba.

- Muszáj mindig a szívbajt hozni rám? – mondtam szemrehányó stílusban, de nem sikeredett túl jól, ugyanis a végére elmosolyodtam.

- Kell valami izgalom az életedbe – nevetett, majd magához szorított és megcsókolt.

- Mit keresel itt? – hajoltam kissé hátrébb, hogy jobban lássam az arcát.

- Mondtam, hogy jövök.

- Jó, de… mármint itt, az öltözőben.

- Dominic mondta, hogy hátul vagy, én meg gondoltam, megleplek – puszilt a nyakamba, ami csikizett, úgyhogy felnevettem. Nagy nehezen elengedett, így gyorsan összepakoltam, felvettem a kabátom és elindultunk haza.

- El sem hiszem, hogy eljöttél csak azért, hogy hazakísérj – húzódtam közelebb hozzá vigyorogva. Kesztyűs kezem az övét szorította, semmi pénzért nem engedtem volna el.

- Nem örülnék neki, ha egyedül kéne hazamenned a sötétben – állt meg, majd szembefordított magával – Ki tudja, milyen alakok járkálnak az utcán – mosolygott féloldalasan, majd lehajolt hozzám és megcsókolt. Egyszerűen imádom ezt! 

Nemsokára tovább mentünk, szótlanul sétáltunk egymás mellett. Egy pillanatra eszembe jutottak a történelem előtti események, úgyhogy megráztam a fejem, hogy ne gondoljak rá.

- Minden rendben? – kérdezte Clayton.

- Persze – mosolyogtam rá halványan.

- Ne etess. Mi történt? – torpant meg, engem is megállásra késztetve.

- Semmi különös – sóhajtottam, majd elhúztam a számat – Csak néhányan, úgymond, el akarnak tenni láb alól.

- Megan? – biccentette oldalra fejét.

- Nem. Apryl.

- Ja, a kis vörös?

- Aha – bólintottam.

- És mit mondott?

- Hogy szálljak le rólad, vagy megbánom – nevettem fel kurtán.

- Akkor nem kell törődni vele – ölelt magához.
Amíg ott álltunk, ismét elkezdett esni a hó. Hátrahajtottam a fejem és hagytam, hogy az apró pelyhek landoljanak arcomon, majd lassan elolvadjanak. Boldog voltam. Újra boldog.

10. rész

Egy-két utcával arrébb volt egy kis park. Tényleg. Nem az a hatalmas, Central Park méretű, mint ami New York-ban van. Csupán néhány hektár. Tele van hatalmas fákkal, sétálóutakkal és padokkal. Gondoltam, én is leülök az egyikre, és kiszellőztetem a fejem. Nem érdekelt, hogy a pad deszkája mennyire hideg, és hogy akár fel is fázhatok. Felhúztam a lábam és hallgattam a suhogó szelet.

A fák már csupaszon álltak, egy levél sem lengedezett, az ősznek már rég vége.

Hirtelen jeges fuvallat csapott arcomba. Jobbnak láttam továbbindulni, mielőtt odafagyok. Kezemet szorosan összekulcsoltam mellkasom előtt, és sietősen megtettem a hátralevő utat.

A nagyiék házához egy rövid emelkedőn kellett felsétálnom. Útközben találkoztam a szomszéd macskájával, Missy-vel. Szegényke már elég idős, nem is hall rendesen. De ennek ellenére jól tartja magát, már ha lehet ilyet mondani egy macskára… Nyávogott egyet, és a hátára feküdt. Lehajoltam, hogy megsimogassam, mire halk dorombolásba kezdett. Elmosolyodtam. Régebben rengeteget játszottam vele, mindig, amikor a nagyiékhoz jöttünk.

- Igen? Ez tetszik? – gügyögtem neki, majd felálltam, ő meg sértődötten felnyávogott – Bocsi kislány, de most már tényleg mennem kell.

Kinyitottam a kovácsoltvas kaput, és beléptem a kertbe. A kőlapokkal borított járdán haladva szemügyre vettem az ismerős kertet.

A tél közeledtével eltűntek az üde színek. A virágoskertből, ami tavasszal ezer színben pompázik és varázslatos illatokat áraszt, hiányoznak  nagyi mesés virágai. Nagyapa gyönyörű pázsitja most nem olyan egészségesen zöld, mint nyáron a napsugarak és a gondoskodó locsolások hatására. A kert sarkában lévő hatalmas tölgyfa is lehullatta összes levelét, a rajta lévő hinta magányosan lengedezett a hűvös szélben.

Fellépdeltem a tornác kevéske lépcsőfokán, majd benyomtam a nehéz faajtót. Mérete és kora ellenére hangtalanul nyílt ki, nagymamám mégis felbukkant a folyosó végén.

- Scarlet, drágám, te vagy az? – sietett felém mosolygós arccal – Apukád felhívott, hogy jössz a gyerekekért. Ugye, maradsz ebédre?

- Persze – öleltem át, majd a fogasra tettem a kabátomat – Courtney-ék hol vannak?

- Az emeleten – ment vissza a konyhába, én pedig beljebb mentem. Menet közben gyorsan küldtem egy rövid sms-t apának, hogy csak ebéd után indulunk haza, majd visszatettem a zsebembe a mobilt.

A folyosó a végén elkanyarodott, itt jobbra kapott helyet a konyha és az étkező, balra pedig egy tágas nappali. Szemben velem volt a lépcső, mögötte egy fürdő, egy mosókonyha és a nagyiék hálószobája. Felmentem a lépcsőn, és egyből megláttam a testvéreimet. A lépcső előtti előtérben nézték a tévét nagyapával együtt. Ez a „szoba” igazából egy második nappali, fotelekkel és millió szobanövénnyel. Ezen az emeleten volt még egy fürdő és két szoba. Ezekben szoktunk mi aludni, ha úgy alakul.

- Szia Letty – köszönt nagyapa. Ő vett észre először.

- Sziasztok – ültem le – Mit néztek? – kérdeztem húgomékat, akik egymás mellett ültek a tévéhez legközelebb lévő fotelben, és le nem vették a szemüket a képernyőről.

- Scooby Doo-t – felelte helyettük nagyapa.

- Aha, értem – mosolyogtam rá.

- Kész az ebéd! – kiáltott fel nagyi.

- Megyünk – válaszoltam, majd felálltam és kikapcsoltam a tévét.

- Hé! – eszmélt fel Marcus – Muszáj volt?

- Igen, gyertek ebédelni – terelgettem őket. Amint eljutott a tudatáig, hogy most enni fogunk, Marc egyből felpattant és lerohant a lépcsőn. Nekünk nem volt ennyire sietős, Court megfogta a kezem és lesétáltunk, mögöttünk nagyapával.

Mikor leértünk, az öcsém már az asztalnál ült, nagyi pedig pont hozta a rántott sajtot. Mindannyian leültünk az asztal köré, és ebédelni kezdtünk.

- Scarlet, mesélj csak, milyen volt a tegnapi buli? – kérdezte nagyi kedvesen, mire feszengeni kezdtem.

- Hát… jó – mondtam végül tömören. Nagyszüleim arcán látszott, várják a részletesebb beszámolót, de nekem nem nagyon volt kedvem elmesélni a történteket. Már épp nyitottam volna a számat, hogy improvizáljak valamit, amikor Courtney felkiáltott és az ablakhoz rohant.

- Havazik!

Eleinte csak apró pelyhekben hullt a hó, biztosak voltunk benne, hogy nem marad meg, de aztán egyre sűrűbben esett, csupán méterekre lehetett ellátni. Apa korábban telefonált nagyival, hogy ilyen időben nehogy hazainduljunk, majd eljön értünk kocsival, ha elállt a hóesés. Már sötétedett, amikor a fehér Ford leparkolt a ház előtt. Elköszöntünk a nagyszülőktől, bepakoltuk a cuccokat és elindultunk.

- Jól éreztétek magatokat? – pillantott apa a visszapillantón keresztül Marcusékra. Ők ketten hátul ültek, én pedig apa mellett az anyósülésen.

- Aha – felelt Courtney széles mosollyal – A nagyi sütött sütit, és tegnap bújócskáztunk!

- Tényleg? – szálltam be a beszélgetésbe – És ki győzött?

- Én! – dicsekedett Marc – Csak egyszer nem. Akkor nagyapa.

Elmosolyodtam. Régen én is rengeteget bújócskáztam nagyapáékkal abban a hatalmas házban. Megannyi szuper rejtekhelyet találtam magamnak, ahol senki nem talált meg. A virágcserepek mögött, a téli kabátok között, a szennyes kosárban, vagy épp a mosogatógépben. Egyszer még a lépcső alatti kis tárolóba is bebújtam a poros, régi játékok közé. Verhetetlen voltam ebben a játékban, annak ellenére, hogy nagyapa remek partner volt.

- Meg is jöttünk – zökkentett ki apa hangja, amikor leparkolt a ház melletti garázsban. Marcus és Courtney egyből kipattant a kocsiból és berohant a házba. Még a nagyiéknál elkezdtek nézni valami filmet, és azt hiszem, nem akarnak lemaradni a végéről. Én is utánuk mentem volna, de apa utánam szólt.

- Kimegyek ellapátolni a havat – bányászta elő a sárga lapátot a szerszámok közül, majd felém fordult – Ha végeztem, szeretnék beszélni veled.

- A szobámban leszek – mondtam unottan, majd a ruhákkal teli sporttáskával a vállamon bementem a házba. Újabb szentbeszéd, csodás…

A házba belépve kellemes meleget éreztem. Apa befűtött a nappaliban lévő kályhába, ami szinte ontotta magából a forróságot, de egy ilyen hideg napon ez egyáltalán nem jelent gondot.

Ahogy gondoltam, a testvéreim már a kanapén pöffeszkedtek, és ismét a képernyőt bámulták.

- Nektek nincs tanulnivalótok? – kérdeztem az ajtófélfának támaszkodva

- A-a. A jövő héten már nem fogunk tanulni – ingatta fejét Court.

- Mázlisták – húztam el a szám, majd otthagytam őket, hadd nézzék csak a filmjüket. Felmentem a szobámba és nekikezdtem a történelemtanulásnak. Fél óra múlva halk kopogás zavart meg, majd apa nyitott be. Becsukta az ajtót és beljebb jött. A szoba közepén megállt, én pedig összecsuktam a könyvemet és felé fordultam.

- Hm… - habozott – Sajnálom a reggelit – vakargatta a tarkóját.

- Ja, én is – húztam magam alá a lábam. Sóhajtott, majd leült az ágyamra, velem szemben.

- Tudod jól, hogy az ilyen beszélgetésekben soha nem voltam jó, ne nehezítsd meg, kérlek!

- Bocsánat… - sütöttem le a szemem.

- Mindig is tudtam, hogy egyszer felnősz majd, de soha nem hittem volna, hogy ilyen hamar – nézett rám elérzékenyülten.

- Ajj, apa, ne kezd ezt – nevettem fel kurtán.

- Majd ha neked lesz lányod, megérted, miért mondom ezt – mosolygott, majd elgondolkodott - De azért az ne most legyen, oké?

- Ömm… persze – néztem rá furán, mire elnevette magát.

- Akkor nincs harag?

- Nincs - feleltem. Felállt és megpuszilta a fejem.

- Majd szólok, ha kész a vacsora, addig hagylak aludni – indult kifele.

Miután becsukta az ajtót, előpakoltam a matekcuccomat, hogy másnapra megcsináljam a házimat. Épp egy egyenlettel küszködtem, amikor megszólalt a telefonom. Feltápászkodtam a székemről és az ágyamhoz léptem. Hasra vágódtam és kezembe vettem a készüléket. A kijelzőn Clayton nevét pillantottam meg, a háttérben a kávézóban készült képpel. Elmosolyodtam.

- Szia – szóltam bele.

- Szia. Túlélted? – kérdezte.

- Persze – bólintottam, de aztán rájöttem, hogy úgysem látja – Miért hívtál?

- Csak érdekelt, hogy minden rendben van-e. Hívtalak volna korábban is, de attól féltem, csak rontok a helyzeten. Baj?

- Nem, dehogy, csak… Mindegy. Örülök neki – fordultam a hátamra – Mellisáékról tudsz valamit?

- Lex mesélt egyet s mást, de szerintem meghagyom az örömöt Lisának, hogy élménybeszámolót tarthasson. Tudod, olyan lányos csevejt a mosdóban ülve – nevetett.

- Bolond vagy – nevettem én is – Akkor majd holnap beszélek vele, most már nem akarom zavarni – mondtam magam elé.

- Nekem nyolc – felelte – Amúgy mit csinálsz?

- Matek házit – sóhajtottam.

- Akkor nem is zavarlak, majd találkozunk.

- Áruló!

- Ha te mondod – röhögött – Na, szia!

- Szia – köszöntem el, majd kinyomtam, és ha lehet, még jobban szétterültem az ágyon.